Emlékszem amikor ezt a verset vettük, akkor péntek volt. Mindenki nagyonagyon fáradt volt, és amikor Szovát elkezdte énekelni a ...
... Húsz év múlva az ifjú vándor megpihen
De hosszú még az út és közben valamit tenni kell ...
kezdetű nótát kedves osztályfőnökünk kicsit kiborult, de hát három magyar óra után velünk ki nem akadna ki?! Na jó, ez költői kérdés volt. Haggyuk.
Szóval a mű.
Utána olvasgatás után, arra lettem figyelmes, hogy ez a mű és az írónak ez a korszaka, szenvedélyvesztett, és remény nélküli.
A mű is egy hasonlattal keződik, melyben a Mont Blancot hasonlítja össze a csúcsán lévő jéggel, is azt fejezi ki, hogy a költő mennyire magányos. Már képtelen bármiféle érzelemre, teljesen egyedül van. Csak úgy mint, a hegy uralkodó nagysága. Később szenvedéseit fokozza, magánya már nem csak az a felbecsülhetetlen területű jég, hanem már a csillagok millióihoz hasonlítja magányát. Borzalmas lehet. Ha valaki ennyire egyedül van. Ennyire a múltban él, hiszen Ginát nem említi meg név szerint, de hozzá teszi, csak a rég elmúlt szép emlékek melegítik fel kigyúlt szívét, és már ez sem hoz neki tartós örömöt. Hogy is hozhatna?! Hiszen akárhányszor felemlegetünk egy elmúlt képet, attól nem lesz újra a miénk, nem történik újra. Nem játszhatunk ugyanazzal az emberrel az oviból, nem foghatjuk annak az embernek a kezét aki már nincs közöttünk, vagy nem szoríthatjuk annak az embernek a kezét, akit mindennél jobban szeretünk és mégis távol van tőlünk. Talán egy darabig lehet ezt bírni, még talán örömöt is hoz, de sosem akarom úgy élni az életem, hogy mindig vissza tekintek, hiszen akkor az ember nem is él! Talán Vajda nem tudott tovább lépni, és néha talán élvezte ezeket az emlékeket, de sose feledjük el....
... Rossz úton jár az aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni...
