A vers első olvasásra nagyon elkeseredett, és beletörődött. Az itthoni dolgokat, rosszabbnak, nehezebbnek mondja. Nehezebbnek gondolhatja, a megélhetést, a munkát, a családfenntartást, a mindennapokat. Azt írja, sósabbak a könnyek, és a fájdalmak is mások. Szenvedései elég mélyek lehetnek, hiszen olyan szószerkezetet használ, amik lehetetlenek, hiszen, a könnyek mindenhol ugyanolyan sósak. Az egyén számára, is sokkal nehezebb lehet itthon, nem hogy a hazának. Úgy látom, hogy teljesen el van keseredve, hiszen, úgy gondolja, hogy az áldozatok, hiábavalók. Nem lehet semmit tenni, minden el van veszve. A keresztnek sincs üdve? Ez, hogy lehet. Mármint, az ember, amikor nincs remény, Istenhez folyamodik. De úgy látom, ő már istent, a hitet, és a vallást se tartja kiútnak. Borzalmas egy állapot, és még a ’fény az alagút végén-t’ se említi meg. Nem szeretem ezt az állapotot, nem szeretem az ilyen verseket, mert azt hiszem, sérti a jövőképem. Nem szeretnék ilyen állapotba kerülni. Szeretnék egy nagy házat magamnak, rózsaszín kerítéssel, nagy kerttel, szökő kúttal. A verandán egy hinta ágyat, ahol tavasszal lehet olvasni a gyerekekkel. A házban egy nagy nappalit, egy nagy konyhát, és sok gyereket. Félre értés ne essék, nem szeretnék itt bárkit is untatni a terveimmel, de azt hiszem én ilyen dolgokkal szeretnék foglalkozni, nem azzal, hogy számomra nincs remény. Bár tudom, abba az időbe minden sokkal nehezebb volt, de annyira nehezemre esik, ilyen versekről írni. Azt hiszem túlságosan hiszek. Hiszek. Hiszek hazában, istenben, otthonban, a reményben. És nem hiszek a lehetetlenbe. És mért így fejezem be ennek a versnek az elemzését? Na azt már magam sem tudom: ) !
