Az órán felírtunk egy tagmondat vázat, ami eképpen nézett ki:

Midőn leszáll az est,

Olyankor bárhol jársz, és vagy

Ott meg fogod kérdezni, hogy MIÉRT?!

Nekem ez nagyon tetszett, hiszen elénk tárja a mű mondanivalóját. Mint tudjuk, Babitsnál sokszor előkerülnek filozófiai kérdések az életről, a létezésről, a természetről és az időről.

Ez az egyik közülük. A mű igazándiból egy esti képpel indul, melyben Isten betakarja a földet, mint az anyuka a kisgyermekét. A kis dolgokat emeli ki, szecessziós és impresszionista képekkel. A második rész helyeket ír le, ahol a megszólított a képeken mereng. Megjelenik a térben az idő, a múlt ábrándjai. Sok fajta visszautalása volt Babitsnak, itt például Bergson idő filozófiáját emlegetni. A hangulat melankólikus, el gondolkodik és megkérdőjelezi a világ szépségeit, a vízet, a szivárványt,a tengert, a napot, és a csillagokat. Időtlennek érzi, és nem érti, hogy miért van az élet és a világ. Nem ad választ magának, nem is tud adni. Szerinte, nem tudni kell a választ, hanem érezni.

Én is szeretek ilyeneken gondolkoni, hogy miért vagyunk a világba, és mi a célunk, mi a sorsunk, és hogy miért van a világ, miért kaptunk életünk? Igazándiból pont erre mondom azt, hogy jobb nem belegondolni, csak kihasználni, azt amit kaptál, és nem kérdezni és nem tudni.

Mit teszünk az életünkkel? Keressük önmagunkat, menekülünk önmagunk elől, villanásnyi időkre találkozunk önmagunkkal, és sohasem sikerül önmagunk végére járnunk, meghatároznunk önmagunkat, megtudnunk, kik is vagyunk valójában. Nincs időnk, oly gyorsan elmúlik az élet, lefoglalnak bennünket az anyagi gondok vagy a szórakozás, és végül elérkezik a halál, és csak a halál előtt értjük meg, hogy az életünk csupa nagyság, alkotás és csoda is lehetett volna. De akkor már túl késő, és az élet csodálatos fényét csak a beteljesületlen dolgok fölött érzett roppant bánat ragyogtatja fel. És éppen azért, mert az életünk beteljesületlen maradt, úgy érezzük, hogy a halál úgy tátong a végén, mint egy szakadék.