Kész a blog erre az évre! :)

Gondoltam egy idézetet azért beszúrok... lázasan az ágyikómba Tuti Gimit néztem és ez az egyik kedvenc idézetem a sorozatból:

"You ever look at a picture of yourself and see a stranger in the background? It makes you wonder how many strangers have pictures of you? How many moments of other peoples lives have we been in? Just think, you could be a big part of someone else's life, and not even know it!" (Lucas, One Tree Hill)

Mivel ezt a művet elolvastam, a témazáró esszé miatt, így úgy gondoltam írni is kellene róla. Igazándiból, nem hagyott bennem mély nyomokat, nem is tetszett igazán. A szó, amit használnák jellemzésére a furcsa lenne. Az apa viselkedése számomra kétszínű, és dühítő. Amíg nem a főnökével a beszélget fia teljesítményéről, addig gyermeke rossz tanuló, naplopó, haszontalan. Majd amikor megjelenik a főnök, fiát már Pistukám-nak nevezi,  jó tanulónak és rendes gyereknek tünteti fel. Ez annyira furcsa, persze az apát is megértem pár dologba… Gondolom fia elképzelte a tökéletes apának, tökéletes munkahellyel, nagy íróasztallal. Felnéz az apjára, és az apja sosem akarta, hogy a fia lássa, hogy csak egy sarokba dolgozó munkás. De ettől függetlenül nem mások előtt kell éreztetni csak a gyerekkel hogy büszkék vagyunk rá, hogy szeretjük, hanem mindig éreznie kell. Még ha latinból kettest is kap.  Ugyanúgy, ahogy a Fürdés című novellában ( amiről írni is fogok ) itt is egy hideg, kedvtelen, megközelíthetetlen apa képet tüntet fel.  Akire ugyanúgy felnéz a fiú, még akkor is ha csak szidást, és rosszat kap tőle.

A regény olvasását csak most sikerült befejeznem, így most írok róla. Mondanám, hogy a mű különösen tetszett, de nincs így. Igazándiból számomra elég átlagos volt… Nem volt benne sirály, sem vadkacsa szimbólum, elég érthetőnek tűnt. Nem igazán szeretném leírni a történetet, sem magas rendű gondolatokat futtatni, inkább Édes Anna személyéről beszélnek, hiszen elég sokrétű. Megbeszéltük róla órán, hogy egy vallásos közepes termetű, szőkésbarna, kék szemű, parasztleány durva kezekkel. Nem túl sok, amit megtudhatunk külsejéről, hiszen az író az első fejezetekben mindenkit jellemez, jól megismerhetjük a szereplőket, de Édes Annát titokzatossá teszi. A mű során levonhatunk következtetéseket, hogy tisztességes, félénk, szeretetéhes, magányos és szorgalmas. Ezek ellenére mégsem bánnak vele jól. Kihasználják, megalázzák, mint ember, cseléd és nő. Sokszor irányítják érzései, mivel tanulatlan, általában megérzéseire támaszkodik. Csak úgy, mint amikor belépett a házba. Egyből megcsapta egy kellemetlen szag, egyből érezte, hogy nem szabad maradnia. De akkor mért nem ment el? Mért nem mondta ki, amit gondolt? Azért mert félénk… Túl sokat tűrt. Szerintem nem szabad, mások által irányított életben élnünk. Meg kell hoznunk a saját szabályainkat, ki kell mondani, amit gondolunk. Nem használhatnak minket más emberek felmosórongynak. Mi is ugyanúgy értékesek vagyunk,mint ők.

A novella sokkal jobban tetszett, mint a Kulcs.  Bár számomra eléggé megrázó, megrázó az apakép, amely mind a két novellában feltűnik, és az idő szerepe, hossza.  Sosem hittem abban (anyukám se), hogy ha rossz jegyet hoz a diák, akkor egyből meg kell büntetni, hiszen annyi minden lehet a hátterében.  Nem igazán értettem, hogy ha a fiú egész délelőtt tanult, mért kell mégis büntetni. Büntetni szavakkal, tettekkel, és hidegséggel. Azzal, hogy azt sem érzi, hogy az egyetlen férfi ember a világon, akire igazán felnéz,  az sem érezteti vele, hogy szereti, bármilyen is. Számomra ez nagyon fontos…

És a fiú halála, amikor az apa végre elkezd játszani vele, akkor történik. Játszanak, jól mulatnak, végre minden olyan, mint régen. Akkor megtörténik a tragédia. Fél óra alatt lejátszódik az egész. Volt és nincs. Hideg volt, aztán újra megnyílt fiának. Most pedig nincs. Csak a lelkiismeret furdalás. Fél óra és nincs tovább. Megrendítő. Megrendítő, hogy csak ennyin múlik az életünk. Csak fél óra, és már nincs tovább. Talán túl éles kanyar, de itt a blog-on gondolatokat kell írni ugye, de ha mégis az életünk ilyen könnyen jön és megy, akkor nem az a célunk és feladatunk, hogy minél többet letegyünk az asztalra, és az, hogy boldogok legyünk? Az, hogy a gyerekünkkel minden nap éreztessük, hogy ő a legtökéletesebb számunkra, még akkor is, ha vétkezik, és mégsem olyan tökéletesen viselkedik, ahogyan kellene. Ez a legfontosabb…

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszon vászon az asztalomon.

Faricskálok lomhán egy dalon.

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok e föld kerekén.

Nem vettük még a verset, de mivel régebbről már ismertem, úgy gondoltam írok róla.

A vers szerintem egy esti szituációt írhat le, amikor a költő az íróasztalánál ül, és egy verset ír. Elgondolkodik, amikor is rá jön, hogy egyedül érzi magát. Egyedüli érzi magát otthon, a világban. Kicsordul a könnye, de nem állítja meg, hagyja, hogy az érzések áramoljanak ki belőle. Vézna, szánalmas figura… mondja magáról. Pedig nem magát kellene hibáztatni a pillanatnyi szomorúságért. Mindig ha rossz történik magunkat hibáztatjuk, pedig nem szabadna. Senki sincs egyedül, hiszen ha nincsen körülöttünk senki, attól még mindig ott van nekünk Isten. Mindig akkor segít rajtunk, ha úgy látja, hogy teljesen elvesztünk a világ nagyságában.

Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kosztolányitól ez a kedvenc versem, még általános iskolában nyerte el a tetszésemet. A költő életében mindig is fontos volt a játék, a gyerekkor. Hiszen mindig azt tartotta jobbnak és szebbnek ami gyerekkorában történt vele. Ahhoz hasonlít mindent. A játék a lét eleme. Akarsz-e játszani…

A vers témája egyszerű. Felsorakoztat kérdéseket, melyek ugyanúgy kezdődnek, Akarsz-e ?! Az elején megkérdezi, hogy a játszótársa akarsz e lenni, a játék tárgya pedig az élet. Megkérdi, felsorolja a dolgokat amiket az emberek, a felnőttek tesznek. Fontosnak látszanak, komolynak tűnnek, sóhajtva tűrik a rosszat. Az élet tél, és hosszú ősz, melyben teát iszogat az ember. Leírja, hogy az ember ha tud tiszta szívvel él, néha fél, és néha csalódik de ez az élet rendje. A halál is benne van, az elmúlás is hiszen meg kell történnie. Az életnek a folyamatát, a lényegét mutatja be. Majd megváltozik a hangnem:

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?

Játékban élni mely valóra vált…  Tökéletes befejezés.  Akarsz e mindig játszani, átélni az életet, úgy mint mások, de mégis játszva…

Játékban élni, mely valóra vált….

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

A versről nem hallottam még, de facebook-on az egyik idézetes alkalmazásnál ez jött ki nekem, és gondoltam írok róla.

Ha elolvassuk akkor egyből hevesebben ver a szívünk, hiszen mindenkinek volt már ilyen élménye, amikor mindenen át rohanva, zihálva, rohantunk ahhoz aki a mindent jelentette számunkra.

Nem érdekelt minket merre futunk, hogy ott lesz e, nem vártunk és nem reméltünk, csak éreztük hogy ott lesz.

Nem volt ott, talán fél órát kellett várni az illetőre, de tudtuk, hogy jön, és nem akartunk egy percet sem elszalasztani.

Égni, egyedül is, mint eleven fáklya….

A várakozás közben a semmiség, az üresség, az idegen világ, a nő hiányát mutatja. Hogy mi van, ha mégsem jön el, a távolléte, még sem volt olyan lángoló, mint az érzelem, ami a nőhöz vitte.

 Kezdem megérteni, mi a szerelem. Tőled távol a másik felem hiányát érzem. Olyan vagyok, mint egy kétkötetes regény, melynek az első fele elveszett. Ez lehet a szerelem - a teljességérzet hiánya..

Sok minden van ezen a világon, amitől félni kell. De a félelmeinknek semmi köze iszonytató maszkokhoz, műanyag pókokhoz vagy rémületes szörnyekhez. Nem. A fejünkben kavargó gondolatok rémítenek a legjobban. Mi van, ha megbánja döntését? Mi van, ha tényleg boldogtalan? Mi van, ha a szerelem esélye örökre elúszott? Hogyan legyünk úrrá ezeken a gondolatainkon? Először is emlékeztessük magunkat: ami nem öl meg, attól csak erősebbek leszünk.

Miért ragaszkodunk még úgy a csomagunkhoz akkor is, mikor kétségbeesve próbálunk továbblépni? Mert mindannyian tudjuk jól, hogy megeshet: túl hamar engedjük el...

…Ady Endre: Finita...

"Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret --
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam trubadur...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szüzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány íly darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!!..."

Sajnos órán nem vettük a művet, pedig ez a kedvenc versem Adytól. Talán azért mert hozzám (és a mai fiatalakozhoz) közel áll a szerelem, a csalódás, a bizalom témája.

Számomra a mű témája egyszerű. Szerelem, a fájdalmas fajta. Vagy talán nem is pont a fájdalmas, hanem az elmúlt fajta. Színdarabba visz, egy utolsó fájdalmas csalódást,átverést, és a saját elmúlását.

....Most már a hitben sincs hitem....

A fiatalságot, a hitet, a vágyat veszti el egyben. Utolsóra lobbant, mégis csalódott.

....A szív utolsó mámora.
Megtört egy kegyetlen játékon....

Az egész csalódás csak annyival több, mint egy hétköznapi, hogy neki ez az utolsó. Utoljára hitt egy hölgynek, utoljára élte át a szív mámorát, és vesztett el végül mindent. A veszteség leírása, vagyis inkább a hölgy tettének vádolása figyelemreméltó. Nekem nagyon tetszik, ahogy egy színdarabként írja le a történteket.

Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.

Szomorú, csalódott, és irónikus. Nem érzem, azt hogy szeretné már a nőt, borzalmasan haragudhat Rá, vagy talán az életre? Talán a színdarab, az életet szimbolizálja? Melyben csak a nő kapott tapsot, és ő sosem kapott semmi tiszteletet? Bár ezt csak akkor feltételezhetjük ha Adyról nemtudunk semmit. De tudunk. Elég valószínű, hogy Lédáról íródott. A kapcsolat vége felé? Vagy sem? Hiszen azt írja, többet nem képes lobbani... És mi van Csinszkával?

Talán jobb, ha nem is vizsgáljuk a hátterét, csak élvezzük a mondanivalóját, még ha nem is értek egyet vele. Nem! Nem nem értek egyet vele, egyszerűen csak a sok csalódás és a sok 'megbukott színdarab' azért van, hogy újra részese legyünk egynek. Ez az élet. Nem feladás kérdésre. Viszont a vers, teljesen beletörödőtt számomra. DE mégis élvezem, hiszen annyira brilliáns az egész. Minden a helyén van számomra. Tökéletes!

Tedd a kezed

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

1928.

....Azon az éjjel

az órák össze vissza vertek....

Gyerekkori emlékek. Kinek nincsenek? Furcsa képek, megragadt gondolatok, pillanatok amelyekre emlékszünk de már magunk se tudjuk pontosan miért. Egy körte fa, alatta hinta, egy kiabálás, egy szürke esős nap, egy baba, egy nap amikor anya annyira sírt,  veszekedések, kocsizúgás, hangok, eső. Annyi mindenre emlékszünk. Még ma is, csak átlátjuk a tényeket. Keserű fájdalmas tényeket, vagy boldog  kellemes dolgokat. A költő nem tudta akkor gyerekkorában, hogy mégis miről szól az az este, talán csak később fogta fel a történéseket.

Talán idő kell. Talán idő kell rájönni, mi az amikor kimész a konyhába, és ott egy bőrőnd és semmit sem értesz.... Idő kellett a költőnek, hogy megírja és összrakja.

Kiskoromban karácsonykor mindig lementünk a ház másik felébe a mamához, előtte pedig ki engedtük anyáékat a kocsival, hogy elmennek nővéremmel a Vöröskeresztbe csomagot osztani más gyerekeknek. Sosem voltam dühös emiatt, inkább örültem. Aztán egy óra múlva megjöttek és ott állt a nagy fa ajándékokkal. Emlékszek a készülődésre, a fényekre, a hangokra. De csak nem rég állt össze, hogy anyáék karácsony délelőtt voltak csomagot osztani, szóval csak úgy tettek, mintha elmentek volna... Persze ez elég vicces. De a tények összeállása a lényeg. Persze a költő másnap már észrevette, hogy a nagypapája meghalt, de biztos vagyok benne, hogy nem érette igazán. Nem úgy mint felnőttként...

Azon az éjjel... azon az éjjel... a felsorolás olyan rejtélyessé teszi számomra a verset. Közelebbivé és érthetőbbé, elkapja az emberben azt a részt,ami úgyanúgy emlékezni tud, meg tudja érteni és érezni tudja. Mert mindenkivel megesett ilyen. Nem könnyű dolog ezt elérni... lehet csak velem van így, de nekem tetszik ez a vers! Csak úgy mint Kosztolányi... továbbra is várom, a tőle vevendő verseket :)

Babits. Kosztolányi Dezső. Egyre jobb, egyre jobb... Év elején eléggé le voltam sújtva a tanultak miatt, de huuu mostmár tök jó... kezdem igazán szeretni az irodalmat! : )

....MoStAn SzÍnEs TinTákRól ÁlmoDom....

Gyerek. Felnőtt. Összemosodik.

Elképzelem ahogy a verset egy vékony hangú kisfiú szavalja...  Jajzolnék sok sok levelet, krikrakszot, kacskaringós kedves madarat.... tréfás-lilát, borszínűt, némaszürkét...  levegőt nem véve, boldogan, önfeledten, a színekkel és hangokkal játszva... aztán a végén pedig megjelenik a

...Kiszínezném vele az életem...

című mondat.

Ami számomra annyira megrettentő... az álmokkal teli kisfiú aki bármire képes, bármire képes egy olyan világban aminek a rossz oldaláról cseppet sem sejt, képes kiszínezni és boldoggá tenni a világot, a világát. És hirtelen jön egy mondat, a jelen mondata,a felnőtt mondata, az álmokat és reményt vesztett férfi segélykiáltása, hogy a gyerekkori önmaga ezerszer és milliószor boldogabb volt, és reménnyelteltebb. Kiszínezné vele az életét, a szürke, magányos felnőttkorát.... pedig gyerekként tele volt álmokkal és elképzelésekkel, tele volt színekkel, tele volt mondanivalóval. És mi maradt ma? Köszönet mondás... szürkeség...írás ami ezerszebb szebb lenne ezekkel a színekkel az életében...

S mit lehet tenni hogy megőrízzük a színeket az életünkben? Örüljünk az élet apró csodáinak... Régen mikor elkövettem pár elég naív hibát, és hittem és csalódtam ezáltal pedig nagyon rosszul voltam egyik kedves barátnőm aztmondta, hogy sosem szabad szomorkodni... Hiszen minden egyes nap ajándék (és talán sablon, de AJÁNDÉK!!) és minden egyes dolog lehet csoda. Lehet csoda, hogy télen miközbe a hópelyhek elhomályosítják a tájat, te kinézel az ablakon, kezedben egy meleg forró csoki és azokkal vagy akiket szeretsz. Lehet csoda, hogy sütöttél valami finomat, vagy hogy esik az eső és te állsz a zuhogó esőbe miközbe valaki megölel.... Ezek mind csodák. Ezek mind színek . Színek az életünkben, amelyek nem engedik, hogy a felnőttkorunkban megbánva nézzünk gyermekkori önmaggunkra, gyermekkori terveinkre, vagy egyszerűen csak milyen érzés gyermeknek lenni.

Talán azért is áll hozzám közel Kosztolányi mert énis gyerek vagyok még. De közben felnőtt is... próbálom élni az életem, korlátokkal behatárolni, de közben minden féle írott és íratlan szabályt átlépni. Csak mert megtehetem. Mert gyerek vagyok... Szeretek gyerek lenni. Vagy gyerek-felnőtt lenni. Néha szeretek koszosan feküdni a fűbe, amire anyu teljesen kiakad, és szeretek sikítani, és szeretem, hogy rózsaszín a szobám.... de közben szeretek felnőni. Szeretek döntést hozni, megijedni, félni, és nyugalmat találni....Ki színezem saját magamnak az életem....

Hát  színezd ki te is az életed....

Akrosztichon:

Görög szóból ered, és olyan költemény, melyben a versszakok (esetleg a sorok) kezdőbetűi összeolvasva egy nevet vagy valami mondást tesznek ki (többnyire a szerző nevét).Ha a sorok utolsó betűit alkalmazza igy az iró: telestichon, ha a középmetszetnél levő betűket: mezostichon. Nálunk e verselői játék különösen a XVI-XVIII. században volt divatban (például Tinódi, Balassi, Ilosvai, Amade vagy akár Kosztolányi).

Kosztolányi Dezső
Nyár, nyár, nyár

Karinthy Frigyesnek,
úri-magának, az embernyi embernek,
De kicsit talán a Kálomistának is küldöm,
azzal az Instanciával,
hogy ne átallaná elolvasni
ezt a nekem-kedves Poémát,
minden irányban.


Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár még, egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.

miután megtaláltam a keresett verset, tovább böngésztem és találtam még pár érdekeset

Villont persze már tanultuk... de nem árt felidézni : )

Vitted méhedben, Szűz Fejedelemnő,

Isten fiát, ki lészen eljövendő,

Legfőbb urunkat, ki értünk a mennyből

Leszállt s bennünket megoltalmazott;

Oly ifjan kínhalált kereszten lelt Ő,

Nekünk Megváltónk, vallom, ekképp lett Ő –:

Élni-halni e hitben akarok.”

http://poorbahrdew.blogspot.com/2009/03/ez-meg-ivantol-jott-valami-masfel.html

http://zoltanus.blogol.hu/?tag_id=3991

Szeretek egyszál bugyiba táncolni, totál káosz vagyok, csakúgy, mint a szobám. A legidiótább dolgokon röhögök, és mindig rossz időben rossz dolgot mondok. Hülyén viselkedem és könnyen begurulok…De ez vagyok én…Csak ilyen tudok lenni...

Csak egy életed van, szóval hozd ki belőle a legtöbbet. Ne aggódj azon, hogy megbántanak. Kockáztatnod kell, hogy megtaláld azt a pasit, aki már nem fog fájdalmat okozni neked. Ne aggódj azon, hogy mit gondolnak rólad az emberek. Egészen addig, amíg jól érzed magad a bőrödben, mindegy mit gondolnak mások. S mindenek felett a legfontosabb, hogy minden pillanatot úgy élj, mintha az lenne az utolsó, és ha szeretsz valakit, mondd meg neki, mert lehet nem lesz rá újabb lehetőséged.

Hiszem, hogy minden okkal történik. Az emberek azért változnak, hogy megtanuljuk elengedni őket, dolgok azért fordulnak rosszra, hogy tudjuk értékelni, ha minden rendben halad, hazudnak neked, így végül megtanulod, hogy senkiben nem bízhatsz csak magadban, és néha a jó dolgok szétesnek, hogy új dolgokat tudj felépíteni. ~ marilyn

Nem tudom, mit hoz majd a holnap, hogy mit fogok majd reggelire enni.Nem tudom, hogy rátalálok-e a lelki társamra, vagy hogy fogok kinézni. Még mindig nem tudtam megfejteni a sorsomat, és azt sem tudom, hogy meg akarom-e majd írni este a házimat. De amit tudok, az az, hogy a kocsimban az én zeném szól, a szekrényem tele van ruhákkal, és a lehető legjobb barátaim vannak...és ez minden, amire igazán szükségem van.

Ahogy felnövünk, megtanuljuk, hogy még az az ember, akitől sosem vártuk volna, is megbánthat minket. Összetörik a szíved, s Te is összetöröd másokét. Harcolsz a legjobb barátoddal, vagy akár egymásba is szerethettek, s sírni fogsz, hogy az idő milyen gyorsan elrepül. Úgyhogy, csinálj túl sok képet, nevess túl sokat, bocsáss meg gyorsan, és szeress úgy, mintha még senki sem bántott volna meg. Az életben semmi sem garantált, s nincsenek második esélyek. Mondd el a többieknek, hogy milyen fontosak neked, táncolj az esőben, fogd valaki kezét, aludj el, miközben a napfelkeltét lesed, flörtölj, és nevess addig, míg megfájdul az arcod. Ne félj élni a lehetőségekkel vagy szerelembe esni, élj a percnek, mert minden pillanat, amit mérgesen, vagy szomorúan töltesz, a boldogság egy olyan pillanata, amit már sosem kapsz vissza.

Vicces, ahogy a Szia mindig egy Viszlát-tal végződik.
Vicces, ahogy a szép emlékek könnyre fakasztanak.
Vicces, hogy az „örökké” valahogy mindig elmúlik…
Vicces, hogy mennyit veszítesz, ha megfeledkezel a múltadról.
Vicces, ahogy a barátaid magadra hagynak, mikor szomorú vagy.
Vicces, hogy mikor szükséged lenne valakire, sosem találsz senkit.
Vicces, ahogy az emberek változnak, és azt érzik, hogy sokkal jobbak lettek.
Vicces, hogy mennyi hazugság lehet egyetlen szerelmes levélben.
Vicces, ahogy az emberek megbocsátanak, annak ellenére, hogy sosem felejtenek.
Vicces, ahogy egyetlen éjjel rengeteg megbánást foglalhat magába.
Vicces, ahogy az élet ilyen irónikussá válik,
De a legviccesebb, hogy mindebből, számomra semmi sem vicces.

Boldogság mellett szükség van szomorúságra, siker mellett bukásra, jóakarat mellett gonoszságra, szeretet mellett gyűlöletre, győzelem mellett veszteségre s gyönyör mellett szükség van fájdalomra is. Meg kell ismerned a szélsőségeket, mert ha nem látod a különbséget, akkor elveszíted a megbecsülést, és ha nem tudod megbecsülni a dolgokat, akkor minden elveszíti az értékét.

Hiszek a rózsaszín világban. Hiszem, hogy a nevetés a legjobb kalóriaégető. Hiszek a csókban, lehetőleg sok csókban. Hiszek abban, hogy erősnek kell lennünk, mikor úgy tűnik, hogy minden rosszra fordul. Hiszek abban, hogy a boldog lányok a legcsinosabbak. Hiszek abban, hogy a holnap egy újabb nap és hiszek a

csodákban is. ~ audrey

Sokat hibáztam az életem során. Hagytam, hogy az emberek kihasználjanak, és elfogadtam a megérdemeltnél sokkal rosszabb dolgokat. Ám tanultam a rossz választásaimból, és annak ellenére, hogy van pár dolog, amit sosem kaphatok már vissza, és vannak emberek, akik már soha nem fognak bocsánatot kérni, legközelebb már okosabb leszek, és nem horgonyozok le olyan dolog mellett, ami kevesebb, mint amit megérdemlek.

Figyelj rám! Bátorság! Mondj valamit! Tégy valamit! Légy magad! Szeress!

                  Mint különös hírmondó....

        A Mint különös hírmondó című vers Babits Mihály egyik nagy műve. A költő 1883ban született, és 1941 augusztusában tért végső nyugalomra. A háború gondolata elég sokszor foglalkoztatta, de leginkább ellenérzéseket keltett benne.

        A vers keletkezésének körülményei között sok dolgot tudhatunk. Csak úgy mint a költő lelki állapotát, amit a versben is felfedezhetünk, a jövendölő,prófétai szerepet, és az ország, világ helyzetét. A vers címe egyből elgondolkodtatja az embert, hogy hogy értheti a hírmondót, vagy hogy lehet egy hírmondó különös? Mégis abban az időben, ahol a technika gyerekcipőben járt, hogy mondtak híreket, és ma hogy mondanak, a mai modern korban? Talán szerepük is más volt?! Elgondolkodtató...

A témája egyszerű a versnek. Egy hírmondóról szól, aki eltér az átlagostól, hiszen nem tudja a híreket, és még nem is érdekli őt. Ha tud egyet-kettőt akkor is olyat, amit mások már sokkal előtte felfedeztek. Messziről vizsgálja a világot, mint egy kívűlálló, akit talán bolondosnak gondolnak az emberek, de mégis ő érti legjobban a helyzetet. Egy hegyre menekült, és nem a mindennapi pletykákat, és friss tudosításokat akar adni, hanem valami mást. Valami olyat amit más nem lát, valamit amit csak ő lát. Csak úgy mint egy próféta. A természet körforgása is megjelenik a versben, elgondolkodtatva az embert, mi fontosabb a hír, vagy az örök körforgás? 

A vers egyetlen késleltetett szerkezetű mondat. Az első rész (1-6. vsz.) maga egy hasonlat. A hasonlított a hetedik szakaszban jelenik meg: „úgy vagyok én is, nagy hír tudója”. Elkezd magáról beszélni, pedig előtte csak a hírmondóról esett szó, de kiderül, ö maga a hírközlő. A jövendölés, az ősz eljövetele, a tél kínjait senki nem akarja észrevenni de eljön, úgy ahogy a saját emberi elmúlása is.

A mű tele van olyan képekkel, és eszközökkel amik felfokozzák a hangulatát. A tigris, az ősz és a sok ellentét. Az ember leírása

' Oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
ujra ledönt mindent.... '

mely valójában egy felszólítás is lehet. Az, hogy pont az ilyen emberektől próbál elhatárolódni. Akiket csak felületes hírek érdekelnek, akik nem hisznek neki, a prófétának. Érezhetjük az egészet belső monológnak vagy egy példázatnak is. A csapongó gondolatok, melyek negatívan írják le az embert, vagy az hogy a vers maga egy mondat, siettetik, gyorsítják a vers gondolatmenetét.

         Azokután a versek után amiket vettünk meg lehet állapítani (szerintem) Babitsról, hogy mindig is félhetett az élet semmilyenségétől, ürességétől. Attól, hogy egy nap arra ébred, hogy álmokból táplálkozik, arra ébred, hogy felületes az élete, hogy azon kívűl, hogy magáról tud írni, a világot nem látja eléggé, és egyszer csak túl késő lesz. De egyszer tényleg vége, és ahelyett, hogy félünk a megbánástól, inkább azt kéne cselekednünk amit helyesnek vélünk.

Tudod mit jelent élni, nevetni és olykor szomorkodni? Mosolyogni annyira, hogy sírni kelljen, hatalmasakat szeretkezni, tombolni, táncolni egy éjszakán át, a barátaidat megvigasztalni, másokat mosolyra deríteni, emlékezni és felejteni, pénzt adni és kuporgatni, reménykedni és álmodozni, tanulni és tanítani, makacsnak lenni és könyörögni, változni és változtatni, érezni az ízeket, látni fényeket és hallani a hangokat, valóra váltani az álmaidat és olyankor elviselni, ha nem válik valóra mindezeket úgy tenni, hogy önmagad vagy minden egyes pillanatban, mert nem tudhatjuk melyik lesz az utolsó.

Ne veszítsd el a hitedet, bízzál bennem. Ne kételkedj a szeretetemben. Csak ezért, mert most nem lehetek melletted, ne hidd, hogy nem szeretlek.

 Ha meghalok,semmi mást nem fogok tenni,mint füvet szívni,nyitok egy kávézót a túlparton,hogy bevárjam a barátaimat, erdőkben fogok táncolni a fák zenéjére, meghallgatom a lepkék fecsegését,nézem a pókháló szövődését, meg hogy hogyan bukkannak elő a szirmok a binbókból,szeretni fogom a csillagokat,angyalok dalára  tombolok, és zenélek, zenélek, zenélek, soha többé ilyesmit,hogy klaviatúra nem veszek a kezembe. Nem fogok azzal foglalkozni,mi a feladatom,miből élek meg,ki utál éppen,ki akar elfelejteni, igenis ott leszek mindenkinek az álmában,és beszélgetni fogok az emberekkel, illetve leginkább hallgatni őket,akkora türelemmel,ami csak a birkáknak van. Békésen fogok legelészni a kenderültetvényen,ígérem."

"Nekem pepsi, neki coca.
Nekem cipő, neki csuka.
Neki, ha felszed, nekem ha lead.
Nekem a gyros, neki a kebab.
Neki jéggel, nekem jéger.
Neki tonic, nekem nem kell.
Neki, ha józan, nekem ha részeg.
Neki ha lassan, nekem ha szétszed.
Nekem a haja, neki a szemem,
neki ha rám ül, nekem ha fekszem.
Neki herba, nekem csalán,
 nekem biztos, neki talán.
Neki, ha kemény, nekem ha puha,
nekem ő mindig, neki én soha.."

Love is about being able to give and trust. I give you the power to destroy but I trust that you never will....

Akárhogy számolom meg van a 10 bejegyzés csak kicsit vissza kell túrni, hiszen már decemberbe is írtam magyarokról :)

Meg akarlak tartani

Húnyt szemmel

Esti kérdés

Fekete ország

Párisban járt az ősz

Lédával a bálban

A magyar messiások

Vajda J. Húsz év múlva

Az ember tragédiája

Beszterce ostroma

ennyi. azt hiszem ^^,

Mindenkinek további jó szünetet... persze ami maradt belőle :(

Meg akarlak tartani

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

Igaz, hogy nem vettük órán ezt a verset, de mivel Ady szerelmes költészete közel áll a szívemhez, így kötelező erről is írnom. Amennyire be tudom határolni, szerintem ez egy Léda vers, még pedig a vége felé lévő (mármint kapcsolatuk vége felé keletkezhetett).

A vers egy fajta ellentétre épül szerintem. A beteljesült szerelem kínjai, és a vágyak, az elrohanás, de közben maradás áll egymással szemben. Szerelmük nem teljesen igaz, és nem teljesen boldog, hiszen a vágyak sokkal teljesebbek mint maga a kapcsolat. Emlékeket idéz fel, azt mondja, engedje el, és maradjon meg az elméjébe a nő, aki szereti őt. Meg akarja tartani, de mégis elengedi.  Azt érzem, hogy fél a végén a vágyak teljesen megölik azt a keveset ami is van , és nem akar a rosszra emlékezni. De ki ilyen ostoba? Feladni valakit, vagy valamit félve attól mit hoz a jövő?! Gyávaság....

Őrjít ez a valóság, ez a nagy beteljesülés.... Tiszta kész ez a szerelem. Komolyan... És még mi mondjuk, hogy milyen nehéz a fiúkkal. Az próbálta volna meg Ady Endrével: )

Az órán felírtunk egy tagmondat vázat, ami eképpen nézett ki:

Midőn leszáll az est,

Olyankor bárhol jársz, és vagy

Ott meg fogod kérdezni, hogy MIÉRT?!

Nekem ez nagyon tetszett, hiszen elénk tárja a mű mondanivalóját. Mint tudjuk, Babitsnál sokszor előkerülnek filozófiai kérdések az életről, a létezésről, a természetről és az időről.

Ez az egyik közülük. A mű igazándiból egy esti képpel indul, melyben Isten betakarja a földet, mint az anyuka a kisgyermekét. A kis dolgokat emeli ki, szecessziós és impresszionista képekkel. A második rész helyeket ír le, ahol a megszólított a képeken mereng. Megjelenik a térben az idő, a múlt ábrándjai. Sok fajta visszautalása volt Babitsnak, itt például Bergson idő filozófiáját emlegetni. A hangulat melankólikus, el gondolkodik és megkérdőjelezi a világ szépségeit, a vízet, a szivárványt,a tengert, a napot, és a csillagokat. Időtlennek érzi, és nem érti, hogy miért van az élet és a világ. Nem ad választ magának, nem is tud adni. Szerinte, nem tudni kell a választ, hanem érezni.

Én is szeretek ilyeneken gondolkoni, hogy miért vagyunk a világba, és mi a célunk, mi a sorsunk, és hogy miért van a világ, miért kaptunk életünk? Igazándiból pont erre mondom azt, hogy jobb nem belegondolni, csak kihasználni, azt amit kaptál, és nem kérdezni és nem tudni.

Mit teszünk az életünkkel? Keressük önmagunkat, menekülünk önmagunk elől, villanásnyi időkre találkozunk önmagunkkal, és sohasem sikerül önmagunk végére járnunk, meghatároznunk önmagunkat, megtudnunk, kik is vagyunk valójában. Nincs időnk, oly gyorsan elmúlik az élet, lefoglalnak bennünket az anyagi gondok vagy a szórakozás, és végül elérkezik a halál, és csak a halál előtt értjük meg, hogy az életünk csupa nagyság, alkotás és csoda is lehetett volna. De akkor már túl késő, és az élet csodálatos fényét csak a beteljesületlen dolgok fölött érzett roppant bánat ragyogtatja fel. És éppen azért, mert az életünk beteljesületlen maradt, úgy érezzük, hogy a halál úgy tátong a végén, mint egy szakadék.

Nem tudom, hogy szabad e úgy kezdeni egyvers elemzést, vagy egy blogot, hogy ez  a VERS BORZALMAS... de hát tényleg az:/

A vers maga egy álmodott világot tár elénk, amiről a végén ki derül, hogy nemis annyira egy álom, hanem inkább egy világkép. A monoton felsorolások, na meg az ismétlések, és gondolatritmusok azok még borzalmassabbá teszik a verset. De egy valamivel nem értek egyet, a világot feketének találja, és mindent ami benne van. Leírja a borzalmakat, pár darab igét használva amik mégjobban, a tehetetlenséget, az örökkévalóságot fejezik ki. De ha az egész annyira borzalmas, akkor szerintem a sok ellentéttel, és a sok fekete szó ismétlését nem kellett volna ennyire erőltetni. A végén már nevetséges, és idegesítő a sok fekete, lehet nyomatékosítani, de ekkora mértékben???!! Valahogy elveszti a vers a mondanivalóját számomra, pedig az, ahogy túr mélyebbre és mélyebbre, keresve a fekete nélküliséget, ( a jóságot? ) nagyon tetszik. A végén pedig kiderül, hogy akárhogy hatol mélyre és tér vissza a kezdetekhez minden sötét, ezáltal pedig felismerve azt, hogy akármilyen kívűl a világ, akármennyi a pompa, akármennyit ad a szemnek a csillogás árnya, attól még minden velejéig romlott.  S talán ma is így van... Adunk a szemnek, adjuk a pompát a csillogást. Tettetjük a boldogságot, a szépséget, a tökéletességet, miközbe a falak mögött ott rohad a sok szenny amit próbálunk elzárni...

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Ez a vers első olvasásra belopta magát a szívembe, csak úgy mint Babits Mihály személye, és mondanivalója. Nemmondom hogy Adynak nem voltak jó kis versei, de azért nálam Babits Mihály jobban viszi a pálmát. :)

A vers mondanivalója egyszerű. Álmokból lehet e élni? Boldoggá tehetnek e minket ábrándos képzetek boldogságról, emlékekről, elvesztett értékekről?

Nem. Ahogy a vers is kifejezi a gyöngyös takaró metaforával, ami teljes mértékben kifejezi a problémát, ugyanúgy van az életben is. Talán pillatnyilag ad egy kis meleget, és talán egy kis időre újra boldogok lehetünk, és hihetünk,bízhatunk,és remélhetünk de egy lyukas takaró sosem fog igazi meleget adni...  Talán jó dolog illúziókba ringatnunk magunkat, hogy lehetünk valakik, hogy megtaláljuk a boldogságot, megtaláljuk az életünk célját anélkül, hogy küzdenénk érte. De harc nélkül senki nem ért el még semmit,és nem is fog soha. Meg kell küzdenünk érte, megfosztva magunkat az állandó képzelgésektől. Képzetektől, melyeket annyira tökéletesnek látunk, jelenünket annyira kicsinyesnek és semmitmondónak vélve a múltunk mellett. Az illúziók veszélyesek. Nincsenek hibáik.....

Sokszor azon veszem észre magam, hogy olyan képzetekbe feledkezek bele, olyan emlékekbe menekülök, amikbe nem szabadna. Valahogy könnyű mondani, de nehéz megtenni. Ha csak álmodunk és csak reméljük a dolgokat, akkor közbe elfelejtünk élni. Pedig nem szabad.  Nem álmodnunk kéne az életünk, hanem élnünk az álmaink....

A vers szerint, a kulcs nem a hitben és a tudásban keresednő. Mindenkinek megkell találni azt a dolgot, ami életében előszőr, nem menekülésre készteti, nem arra sarkallja, hogy képzetekbe éljen, hanem életében először megtalálja azt a dolgot, ami maradásra készteti.

www.youtube.com/watch   :)
 

Gondolkodik:

forgat valamit az eszében (köznyelvi) ,mérlegel (irodalmi), töpreng (köznyelni), tűnődik (köznyelni), elmélkedik (irodalmi),vélekedik(tudományos)

Néz:

kuksiz(szleng), csipázz ide(szleng), nézeget(köznyelvi), nézelődik(köznyelvi), pislog(köznyelni), kukkant(köznyelni), tekint(irodalmi), szemlél(irodalmi), bámul (durva)

Magas:

nyurga(szleng,durva), nyúlánk(szleng), sudár(szleng), öles(köznyelvi), derék(népies), termetes(népies), kinőtt az Isten markából(népies)

Buta:

ostoba(durva), butus(köznyelvi), sötét(durva), vízeszű(durva), tökfejű(durva), nehézfejű(köznyelvi), lassú felfogású(köznyelvű),hígeszű(durva), értetlen(köznyelvi), korlátolt(tudományos), bamba(köznyelvi), hülye(durva), tyúkeszű(népies), hájfejű(durva)

(nemvéletlen hogy a butára van a legtöbb : D : D )

Iskola:

tanintézet(tudományos), tanoda(népies), isi(szleng), suli(szleng), elemi(tudományos,népies,köznyelvi)

Ruha:

gönc(szleng), cucc(szleng), ancug(népies),gúnya(népies), cula(köznyelvi), hacuka(köznyelvi,szleng,népies), rongy(szleng,köznyelvi)

Imádom Párizst, ezért muszáj erről a versről is blogot írnom :- ) !

Emlékszem mikor általános iskolában vettük ezt a verset, furcsa benyomásom volt .

Elképzeltem, ahogy sétálok végig, egy hosszú úton, melyen égig érő fák követik egymást. Levelei barnák, és sárgák, gyönyörűek. Minden fekete, csak a levelek színesek. Minden olyan végtelen,  és egyszer csak jön az  ősz, jön az a bizonyos hullám, az a valami, ami az én kis ’filmembe’ mindenkit megráz, mindenkinek üzen valamit, de mindenkinek mást. A versben az üzenet:  az elmúlás,  a halál. Egy kis kép a költőnek, egy kis pillanat, a nyár szinte ugyanúgy tombol, mintha semmi se lett volna. Számomra ez azt is szimbolizálja, hogy ha ő meghal, semmi se fog változni. Azt hiszem ezen kell változtatnia az embernek, hogy nyomot hagyjon a világban.  Mindenkinek ez a feladata.

Most, a gimiben is elpróbáltuk, ezt a kis film dolgot.  Szinte ugyanazt a kis filmet képzeltem el magam elé, csak  így, hogy már jártam Párizsban kicsit más. Elképzelem, ahogy a költők, kopott ruhákban, ülnek egy kávézóban, ami a Szajnára tekint. Elképzelem, ahogy Ady sétál végig Párizs útjain, és az életén gondolkozik. De sok az ellentét, a versben, és az emberben is, hiszen nézzük csak meg. A vers eleje tele van nyugodt igékkel, még csak gondolkozik a dolgokon, de  a vers második részében felfokozott igék, nyugtalanítják a helyzetet, a költőt. Már nem csak gondolatba jár az ősz szívébe, hanem tudja, megfog halni.

ja és egy kis reklám: én és Pariss(L)(L)(L) :)

A vers első olvasásra nagyon elkeseredett, és beletörődött. Az itthoni dolgokat, rosszabbnak, nehezebbnek mondja. Nehezebbnek gondolhatja, a megélhetést, a munkát, a családfenntartást, a mindennapokat. Azt írja, sósabbak a könnyek, és a fájdalmak is mások. Szenvedései elég mélyek lehetnek, hiszen olyan szószerkezetet használ, amik lehetetlenek, hiszen, a könnyek mindenhol ugyanolyan sósak. Az egyén számára, is sokkal nehezebb lehet itthon, nem hogy a hazának. Úgy látom, hogy teljesen el van keseredve, hiszen, úgy gondolja, hogy az áldozatok, hiábavalók.  Nem lehet semmit tenni, minden el van veszve. A keresztnek sincs üdve? Ez, hogy lehet. Mármint, az ember, amikor nincs remény, Istenhez folyamodik. De úgy látom, ő már istent, a hitet, és a vallást se tartja kiútnak. Borzalmas egy állapot, és még a ’fény az alagút végén-t’ se említi meg.  Nem szeretem ezt az állapotot, nem szeretem az ilyen verseket, mert azt hiszem, sérti a jövőképem. Nem szeretnék ilyen állapotba kerülni. Szeretnék egy nagy házat magamnak, rózsaszín kerítéssel, nagy kerttel, szökő kúttal. A verandán egy hinta ágyat, ahol tavasszal lehet olvasni a gyerekekkel. A házban egy nagy nappalit, egy nagy konyhát, és sok gyereket. Félre értés ne essék, nem szeretnék itt bárkit is untatni a terveimmel, de azt hiszem én ilyen dolgokkal szeretnék foglalkozni, nem azzal, hogy számomra nincs remény. Bár tudom, abba az időbe minden sokkal nehezebb volt, de annyira nehezemre esik, ilyen versekről írni. Azt hiszem túlságosan hiszek. Hiszek. Hiszek hazában, istenben, otthonban, a reményben.  És nem hiszek a lehetetlenbe. És mért így fejezem be ennek a versnek az elemzését? Na azt már magam sem tudom: ) !

“Mit bánom én, ha utcasarkokrongya,
De elkísérjen egész a síromba”

Léda és Ady. Botrány, intrika, vágyak, tiszta szappanopera. De szerelmükért, kapcsolatukért mindig kiállt a költő, hiszen amikor a külvilág szidalmazta őket, ő dacosan írt egy visszajelzést, egy visszajelző verset, ami még botrányosabb volt mint a kapcsolatuk.

Bár ha elgondolkozunk, hogy a férfi akivel együtt vagyunk, úgy véd meg minket, hogy lehetünk utcasarokrongyok, csak haláláig tartsunk ki mellette, tök önzetlen. Főleg, hogy azért kellünk, hogy öregedjen meg egyedül. Kicsit önző dolog, de hát szerelmükön szerintem már senki nem lepődik meg. Már nincs min meglepődni.

A Lédával a bálban, nekem iszonyatosan tetszik. A költőben a dac, a gyerekes kis kivagyokiság, és szerelmük taszítása, és vonzása feledhetetlenné teszi a művet.

A Léda versekben a szerelem érzése szerintem nem boldogság, hanem sokkal inkább a soha be nem teljesülés. A szerelem minden mozzanata tragikusan sötét, elválás, taszítás, és egymásra találás.

Lehet butácskán fog hangozni,de amikor fiatalok vagyunk, és az életen gondolkozunk, sokaknak előjön, ez a herceg fehér lovon dolog, de minden embernek eszébe jut, egy olyan fajta sötét szerelem mint ez. Nem mondom, hogy legyen ennyire rémisztő, hogy táncuktól sírva dideregve rebbenjenek szét a párok, de egy olyasfajta, amikor van egy rész a szívedbe, ami szinte megtudná folytani a másikat, és ami még fontosabb, a megbotránkoztatás, az azért is csak dolog. Amikor van a világ, és van a pár, és az minden körülötte lévőt lebomlaszt, és elpusztít. A helyzet által, pedig teljesen egymásra hangolva, és mégis szeretetben.

Furcsa állapot. Asszem maradok inkább a szőke herceg fehér lovonos storynál :-) !