Imádom Párizst, ezért muszáj erről a versről is blogot írnom :- ) !

Emlékszem mikor általános iskolában vettük ezt a verset, furcsa benyomásom volt .

Elképzeltem, ahogy sétálok végig, egy hosszú úton, melyen égig érő fák követik egymást. Levelei barnák, és sárgák, gyönyörűek. Minden fekete, csak a levelek színesek. Minden olyan végtelen,  és egyszer csak jön az  ősz, jön az a bizonyos hullám, az a valami, ami az én kis ’filmembe’ mindenkit megráz, mindenkinek üzen valamit, de mindenkinek mást. A versben az üzenet:  az elmúlás,  a halál. Egy kis kép a költőnek, egy kis pillanat, a nyár szinte ugyanúgy tombol, mintha semmi se lett volna. Számomra ez azt is szimbolizálja, hogy ha ő meghal, semmi se fog változni. Azt hiszem ezen kell változtatnia az embernek, hogy nyomot hagyjon a világban.  Mindenkinek ez a feladata.

Most, a gimiben is elpróbáltuk, ezt a kis film dolgot.  Szinte ugyanazt a kis filmet képzeltem el magam elé, csak  így, hogy már jártam Párizsban kicsit más. Elképzelem, ahogy a költők, kopott ruhákban, ülnek egy kávézóban, ami a Szajnára tekint. Elképzelem, ahogy Ady sétál végig Párizs útjain, és az életén gondolkozik. De sok az ellentét, a versben, és az emberben is, hiszen nézzük csak meg. A vers eleje tele van nyugodt igékkel, még csak gondolkozik a dolgokon, de  a vers második részében felfokozott igék, nyugtalanítják a helyzetet, a költőt. Már nem csak gondolatba jár az ősz szívébe, hanem tudja, megfog halni.

ja és egy kis reklám: én és Pariss(L)(L)(L) :)