Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
A versről nem hallottam még, de facebook-on az egyik idézetes alkalmazásnál ez jött ki nekem, és gondoltam írok róla.
Ha elolvassuk akkor egyből hevesebben ver a szívünk, hiszen mindenkinek volt már ilyen élménye, amikor mindenen át rohanva, zihálva, rohantunk ahhoz aki a mindent jelentette számunkra.
Nem érdekelt minket merre futunk, hogy ott lesz e, nem vártunk és nem reméltünk, csak éreztük hogy ott lesz.
Nem volt ott, talán fél órát kellett várni az illetőre, de tudtuk, hogy jön, és nem akartunk egy percet sem elszalasztani.
Égni, egyedül is, mint eleven fáklya….
A várakozás közben a semmiség, az üresség, az idegen világ, a nő hiányát mutatja. Hogy mi van, ha mégsem jön el, a távolléte, még sem volt olyan lángoló, mint az érzelem, ami a nőhöz vitte.
