Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszon vászon az asztalomon.

Faricskálok lomhán egy dalon.

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok e föld kerekén.

Nem vettük még a verset, de mivel régebbről már ismertem, úgy gondoltam írok róla.

A vers szerintem egy esti szituációt írhat le, amikor a költő az íróasztalánál ül, és egy verset ír. Elgondolkodik, amikor is rá jön, hogy egyedül érzi magát. Egyedüli érzi magát otthon, a világban. Kicsordul a könnye, de nem állítja meg, hagyja, hogy az érzések áramoljanak ki belőle. Vézna, szánalmas figura… mondja magáról. Pedig nem magát kellene hibáztatni a pillanatnyi szomorúságért. Mindig ha rossz történik magunkat hibáztatjuk, pedig nem szabadna. Senki sincs egyedül, hiszen ha nincsen körülöttünk senki, attól még mindig ott van nekünk Isten. Mindig akkor segít rajtunk, ha úgy látja, hogy teljesen elvesztünk a világ nagyságában.