A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb.

Ahogy lassan felnövünk, megtanuljuk, hogy az az ember is (akitől nem is várjuk) okozhat csalódást. Összetörik majd a szíved, talán több,mint egyszer..és napról-napra nehezebb lesz. Te is összetöröd majd másokét,szóval emlékezz majd, hogy neked milyen érzés volt! Harcolni fogsz a legjobb barátaid  ellen..sőt,előfordulhat, hogy beléjük is szeretsz. Az új szerelmed vádolod majd egy régi hibái miatt. Sírsz majd,mert az idő túl gyorsan telik,és elveszítesz valakit,aki közel állt hozzád.Épp ezért készíts túl sok fényképet, nevess túl sokat és szeress úgy,mintha sosem bántottak volna: mert minden 60 másodperc,amit szomorúan töltesz,az egy perc boldogság..amit már sosem kapsz vissza!

...mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő...

Évre évek múltak s azóta én sokszor vártam még gyermekként az évfordulatkor, hogy majd csúcsra érek s gyakran már-már hittem, látok is valamit, másszor legyintettem s Szilveszter csuszamló, sikongató éjén részegen pörögtem az év meredélyén. /Juhász Gyula/

Szerintem semmi se változott

de hát mindenki nagyon boldog új évet kívánok :)

Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek.

Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete.

Bízik benne, hogy rátalál a szerelem, és mert bízik benne, rá is talál...

Olykor kiábrándul, olykor megsérül...

De a harcos tudja, hogy megéri hinni, és minden vereségre két győzelem jut.

Ezt mindenki tudja, aki hisz.

Teljesen kiment ez a mű a fejemből! Pedig annyira tetszett amikor vettük!

Nagyon felkeltette érdeklődésemet az ellentét, amelyet a versben felállít. Leírja azt, amilyen a madár amikor repülhet, amikor azt teheti amit szeret. Szép, kecses, és mindent belát ott fenn. De amikor leér a matrózok fedélzetére, akkor beteg, szonorú, szánalmas, és nevetséges. Viccek tárgyává veszik, nevetnek rajta, csúfolják, cigarettát raknak a szájába. Mert nem ott van ahol szeret lenni, nem ott ahol önmaga lehet, nem abban a helyzetben van ahol kellene lennie. Az egyik még ki is csúfolja, azzal hogy elkezd sántikálni a fedélzeten, és közli, ő is igy repül. De hát, hogy repülhetne így? Vakok ezek a matrózok? Amikor repül, annyira bájos, és annyira kecses.

A költő azt írja, hogy ő is ilyen a földön. Nem értik meg, kicsófolják, pedig ő csak alkotni szeretne. Bús rabnak hívja magát ebben a létben, az elvágyódás jelenik meg sorainak hátterében.

S ránk, emberekre is annyira jellemző ez az állapot, hogy egyes helyzetek nem nekünk valóak, hogy nem oda tartozunk, kicsúfolnak, és bántanak, miközben valamiben tökéletesek vagyunk mégse látják ezt. S hogyan tehetünk ez ellen? Az albatrosz csak annyit tud tenni, hogy felszáll, és új utakra tér. Megmutatva, hogy nem az a szánalmas teremtés ő, aminek gondolják.

Minden erőmmel próbáltam elkerülni, hogy Dosztojevszkij nagyérdemű művéről kelljen írnom, de miután osztályfőnökünk közölte, hogy világirodalmi alkotások kellenek, és már alig találtam kivesézetlen témát, így muszáj lesz.

Véleményem a műről, eléggé változó. Ez az egyetlen mű az év folyamán, amit nem sikerült teljes egészében végig olvasnom. Ez már eleve mutat, némi véleményt, de ettől függetlenül voltak részek amik tetszettek.

Ha belegondolunk magába a címbe. Bűn és bűnhődés!? A kettőt egynek vesszi a cím, szerinte ha bűnt követtünk el bűnhődnünk kell. S mi féle vétkek lehetnek? Lelkiek, vagy szóbeliek, vagy amelyek törvénybe ütköznek? Ha minden félrelépést bűntetnénk, akkor minden ember egész évben börtönbe ülne. Hogy is szabhat az ember magának egy határt, melyben megfogalmazódik, honnantól számít a törvénnyel való szembefordulásnak?! Ez is olyan furcsa...Raszkolnyikovnak én nagyobb bűntetést adtam volna... Mert ő már előtte tervezgette, szánt szándékkal, ösztönösen, és bármennyire igaza volt, embert ölt. És csak pár múlandó évecskét kapott? Talán többet sose követne el bűnt, mert nem tartomn beteg embernek, se kényszeresen gyilkolónak egyszerűen csak ha az embernek minden apró tettét meg kell bánnia, akkor egy emberölés hogyan vehető pár év alatt megtisztultnak? Ez napjainkra is igaz... Gyilkosok akik annyi embernek okoznak fájdalmat, és összeomlást, hogyan lehetnek pár év után szabadok?

Bár ez Raszkolnyikov esetében teljesen más, hisz őt tette folytogatja, és megbánja, mert rájön a jó cél érdekében sem ölhet, rájön, hogy a racionalizmus semmit sem ér, és hazudott önmagának is. Tisztelem benne ezt, hogy rájön, hogy rosszat tett, de ez változtat azon, hogy képes volt embert ölni?

*** Coelho - Tizenegy perc ~ részlet ***

"Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma. Nem léteztek férfiak és nők, csak egy féle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik előre nézett, a másik meg hátra. Mintha két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva. Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja. De a görög istenek féltékenyek voltak, mert látták, hogy egy négykarú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem lehet rajtaütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerűen talpon maradni. És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemű lénynek nincs szüksége másra hogy szaporodni tudjon. Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz lgnagyobb ura: "Tudom, mit lehetni csinálni ezekkel a halandókkal, hogy ne legyenek olyan erősek." És egy villámmal kettéhasította őket, megteremtvén ezzel a férfit és a nőt. Ez jelentősen megnövelte a Föld népességét, de ezzel egyidejűleg nagyon meg is gyöngítette a lakóit. Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék régi erejüket, hogy ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést és a fárasztó munkát."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Paulo Coelho: Dolgok, amiket megtanultam az Élettől

* hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképp fájdalmat okoz neked olykor -  és ezért meg kell bocsátanod neki.

* hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.

* hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek.

* hogy vagy Te irányítod a tetteidet, vagy azok fognak Téged.

* hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.

* hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.

* hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.

* hogy nem számít az,hány szilánkra tört a szíved, a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.

* hogy talán Isten úgy akarja, hogy találkozzunk sok nem hozzánk illő emberrel, mielőtt találkozunk az igazival. Így mikor végre találkozunk vele, hálásak tudunk lenni ezért az adományért.

 ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

"A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek. A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe. Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a Piedra folyót, a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, az egész utat, amit megtettünk. Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

"A szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket."
 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

"Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől. Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni"

EGY ÉVAD
A POKOLBAN

Egykor, ha jól emlékszem, az életem ünnepély volt, amelyen kitárult minden szív, és kiömlött minden bor.

Egy este a térdemre ültettem a Szépséget. - És keserűnek találtam. - És szidalmaztam.

Fölfegyverkeztem az igazság ellen.

Menekültem. Ó, boszorkányok, ó, nyomor, ó, gyűlölet, rátok volt bízva az én kincsem!

Eljutottam addig, hogy szellememben szétfújtam minden emberi reménységet. Minden örömre a vadállat nesztelen ugrásával vetettem rá magam, hogy megfojtsam. A pribékeket hívtam, hogy puskáik agyát marjam pusztulóban. A borzalmakat hívtam, hogy megfojtsanak homokkal, vérrel. A balsors volt az istenem. Elnyújtóztam a sárban. A bűn levegőjén szárogattam magamat. Jó tréfákat csináltam az őrülettel.

S a tavasz elhozta nékem az idióta rém-kacaját.

Ekkor, legeslegvégül, mikor már a pusztulás szélén álltam, arra gondoltam, hogy meg kell keresnem a régi ünnepély kulcsát, ott talán visszanyerném étvágyamat.

Az irgalom ez a kulcs. - Ez az ötlet bizonyítja, hogy csak álmodoztam.

"Hiéna maradsz..." stb., kiált a démon, aki engem oly kedves álmokkal koszorúzott. "Minden vágyadnak, önzésednek és minden bűneidnek a halál legyen a díja."

Ó, ez sok volt nekem: - Kérlek, kedves Sátán, ne nézz rám oly bosszúsan! - és közben néhány kis megkésett hitványság -, hisz te szereted, ha az íróban nincs meg a leíró és oktató tehetség - kitépem neked ezt a néhány ocsmány lapot a noteszomból, egy elkárhozottnak a noteszából.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Valójában, Rimbaudtól a 'Részeg hajó' nem tett bennem mély benyomást, legalábbis annyit nem, hogy blogot írjhak róla, szóval inkább kutakodtam más művei után, és megtaláltam ezt. Nagyon tetszett. Ezért gondoltam erről írok akkor egy blogot: )

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi fogott meg benne. Azt hiszem, az ahogy leírja azt a bizonyos állapotot melyben elveszítette az irányítást, a 'kulcsot' az életéhez. Leírja, hogy egykor tökéletes volt minden az életében, vagy legalábbis nem tartotta fontosnak a sok dorbézolás melett. (:D) De később minden változott.  Menekült, mindenféle emberi reményt és érzelmet megölt magában. Bármilyen öröm támadt az életében, azt természetével megfolytotta. Az emberekkel nem tudott kialakítani kapcsolatokat, hiszen az már jelentett volna valamit. Balsors járta át életének mindennapjait, bűnnökkel fűszerezve... bár  ezt nem igazán értem, hiszen ahol megemlíti ezt, ott szerintem a nőkre, és az alkoholra gondol, viszont életének ez előtti szakaszást is jellemezte az efféle életmód.  Sár tengerként jellemzi a saját életét, ami azért elég nagy önismerésre utal, hiszen mi emberek mindig javítani próbálunk a helyzetünkön, szédítjük saját magunkat, csak ne lássuk milyenek vagyunk valójában. Azt hiszem számára ez az időszak valami olyasmi lehetett, mintha nem is élt volna. De amikor már a szakadék szélén állt, rájött változtatni kell, és próbálta meg keresni a régi életének a kapujának a kulcsát. A mű a Sátánnal folytatott párbeszéddel fejeződik be. Úgy érzem, hogy ez a saját lelkében zajlódó tusa, mely arról szól, hogy jobb ember legyen e és térjen vissza, vagy ne mert még az esélyt se érdemli meg egy jobb életre? Bennünk is sokszor felmerülnek ilyen kérdések, hogy mi elég jók vagyunk e erre és arra, vagy hogy szabad és akarjuk e? De ha már felmerül bennünk az, hogy talán nem vagyunk elég jók valamire, vagy hogy már nincs több esélyünk, akkor biztos nem lehetünk rossz emberek. Viszont a rossz relatív... talán Rimbaud rossznak érezte magát, de a művei pont emiatt annyira brilliánsak.

Emlékszem amikor ezt a verset vettük, akkor péntek volt. Mindenki nagyonagyon fáradt volt, és amikor Szovát elkezdte énekelni a ...

... Húsz év múlva az ifjú vándor megpihen
De hosszú még az út és közben valamit tenni kell ...

kezdetű nótát kedves osztályfőnökünk kicsit kiborult, de hát három magyar óra után velünk ki nem akadna ki?! Na jó, ez költői kérdés volt. Haggyuk.

Szóval a mű.

Utána olvasgatás után, arra lettem figyelmes, hogy ez a mű és az írónak ez a korszaka, szenvedélyvesztett, és remény nélküli.

A mű is egy hasonlattal keződik, melyben a Mont Blancot hasonlítja össze a csúcsán lévő jéggel, is azt fejezi ki, hogy a költő mennyire magányos. Már képtelen bármiféle érzelemre, teljesen egyedül van. Csak úgy mint, a hegy uralkodó nagysága. Később szenvedéseit fokozza, magánya már nem csak az a felbecsülhetetlen területű jég, hanem már a csillagok millióihoz hasonlítja magányát. Borzalmas lehet. Ha valaki ennyire egyedül van. Ennyire a múltban él, hiszen Ginát nem említi meg név szerint, de hozzá teszi, csak a rég elmúlt szép emlékek melegítik fel kigyúlt szívét, és már ez sem hoz neki tartós örömöt. Hogy is hozhatna?! Hiszen akárhányszor felemlegetünk egy elmúlt képet, attól nem lesz újra a miénk, nem történik újra. Nem játszhatunk ugyanazzal az emberrel az oviból, nem foghatjuk annak az embernek a kezét aki már nincs közöttünk, vagy nem szoríthatjuk annak az embernek a kezét, akit mindennél jobban szeretünk és mégis távol van tőlünk. Talán egy darabig lehet ezt bírni, még talán örömöt is hoz, de sosem akarom úgy élni az életem, hogy mindig vissza tekintek, hiszen akkor az ember nem is él! Talán Vajda nem tudott tovább lépni, és néha talán élvezte ezeket az emlékeket, de sose feledjük el....

... Rossz úton jár az aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni...

Azaz igazság, hogy most borzalmasan lusta vagyok kikelni az ágyból és megnézni, hogy a szöveggyűjteménybe az a fordítás van e amit én találtam a neten vagy nem, szóval inkább bemásolom ide:) Hadd olvassa el mindenki újra a művet!

A hús is oly sivár! s olvastam annyi könyvet.
Ó, szökni! el, csak el! Érzem, örömre könnyebb,
s tajték és ég között a madár mámoros!
Többé itt e szívet, kit tenger árja mos,
semmi se tartja már, se régi kert virága,
ó éjek! sem a korcs lámpa sívó világa
az üres papíron, mit fehérsége véd,
s az ifjú anya se, szoptatva kisdedét.

Indulok én! Hajó, rengjen hát fönn az árboc,
horgonyt fel, és repülj egy bûvös, messzi tájhoz!
A kegyetlen remény dúlta Unalom itt
még kendõ-lengetõ búcsúról álmodik.
S az árbocok, lehet, viharokat idézve,
azok, kiket a szél dönt majd hajótörésre,
útlan, árboctalan, s sziget már sose lát...
Szívem, te csak figyeld a matrózok dalát!

Valójában első olvasásra ez a mű nem keltette fel a figyelmem, meg annyira nem is tudom hogy a költőnek ez az elvágyódás egész életén tartott e vagy sem ( bár lehet hogy az osztályfőnök elmondta csak a szovát miatt nem hallottamXD ).

Az első verszakban fel sorolja, azokat a dolgokat, amik már nem tarták itt, ebből gondolom, hogy ezek régen jelentették neki a legtöbbet. A régi kert, tele emlékekkel, melyek gyerekkorát idézik fel, vagy az hogy műveket írhat. Anyja, és a vele történt dolgok sem teszi már boldoggá, és kielégültté.

Ez az 'indulás', lehet képzeletbeli, és valóságos is. Szerintem már sokat gondolkodott, hogy elmenne, de lehet, már tényleg eljutott arra a pontra amikor képes elindulni távolra. A remény, ami itthon megfolytja az búcsúra vágyik, távozásra. Nem akar reménykedni, se hinni, csak búcsút mondani végre. Minden napja arról szól, hogy tudja el fog menni, mert a reményével fel fog hagyni egy nap a jobb és boldogabb élet iránt.

Megemlíti (bár lehet félre értettem) hogy lehet majd hajótőrés fogja szanaszét törni álmait, és hajóit, de még számára az is jobb lesz mintha itt maradna is kínlódna. Milyen furcsa, hogy belevágna egy veszélyes életbe, el se tudom képzelni, akkor a jelenlegi helyzetét hogy utálhatja.

Az utolsó mondat brilliáns befejezést ad a versnek. Nagyon tetszik: )

Mivel ez a vers felkeltette érdeklődésemet így kicsit utána kutakodtam, a költő mégis mit akart pontosan kifejezni, vagy hogy mit jelent számára ez a vers. Az egyik könyv azt írta, hogy ezzel a férfi egy látvány rútságát, és egy megformálás esztétikai szépségét akarja szembeállítani. Hát sikerült neki! Néha kicsit durvának éreztem, azt hogy szerelmével egy ilyen 'dög' közelébe kerülnek randi közbe, de az még durvább volt, hogy a végén még a nőt is egy ilyen 'korcshoz' hasonlítja. Bár ez mellékes. Aztt hiszem talán egy ilyen zseniális ellentét kelti fel az ember, főleg egy fiatal figyelmét. Manapság a fiatalok nem érdeklődnek az egyszerű leírások, vagy  a mindennapi dolgok iránt. Mindig valami mást, újat keresnek. Na ez pont olyan:)! Meghökkentő a dög leírása, és a viszonya a nővel. Néha ( bár lehet félre értelmezem, de hát mit lehet tenni, nincs bennem sok irodalmi véna) ugy úrzem, hogy számára a dög 'szebb' lenne és jobb, én jobban vonzódna hozzá mint a saját szerelméhez. Amikor a vers legvégén átvált a szerelmére mint témára, akkor úgy kezdi hogy:  

... és hiába, ilyen mocsok leszel, te drága ...

hiába. Felvetődik benne, hogy az ember semmivel nem jobb ennél a bűzöngő roncsnál, hiszen emberfiából is csak szemét lesz, mit sem érve milyen szép vagy jó. Ezek számára csak emberi, lényegtelen semmiségek. Ezzel kapcsolatban még azt is olvastam, hogy szerinte a szép és a jó emberi kategória, a természet, és a világ ezek által nem jellemzhető. És a vers is ezt fejezi ki. Néha annyira nem is értelmetlenek a versek! Na jó sose azok, csak én nem látom párszor a lényegüket. De azért tegyük hozzá, kicsit el kezdenék hisztizni, ha a barátom egy döghöz hasonlítana.... :)

Húúú tiszta király hogy már van 8 bejegyzésem, és füzetbe három már csak négy kell:-)

gyorsan elmúlt ez a karácsony, de remélem mindenkinek nagyon szép volt!

Élvezzétek a szünetet ( amennyi maradt belőle:P )

Messze szálló
bús gitárszó
hangja zeng,
peng a zord ősz
gyászos és bősz
hangszere.

Én félhalott
árnyék vagyok
s csak nézem,
elém hogy száll
elmúlt sok száz
emlékem.

Felkél a nap
és elragad
az éjjel,
s mint hullt levél
elszállok én
a széllel.

Én találtam egy ilyen verziót, ami nekem sokkal jobban tetszik a szöveggyűjteményesnél.

Sokáig gondolkodtam mit írjak erről a versről, hiszen azon kívűl, hogy a rímek tetszenek, és maga az egész vers olyan bájos, más nem jutott konkrétan eszembe. Nagymamám mindig aztmondta, hogy ha valamiről kell beszélned, és hirtelen nem tudod mit mondj, akkor beszélj az emlékeidről a dologgal kapcsolatban, vagy csak mond el ami legelőször eszedbe jut. Hát megfogadom. Első elolvasásra, nekem a vers, egy őszi délutánt ír le. Elképzelem, ahogy a költő ül egy kis kertben, úgy október tájt, és nézi a lassan sárgába öltöző tájat. Még egy két madár csiripel, és még vannak zöld növények, de már kezd rideg lenni a táj. Talán a költő, nem is verset írni ment ki, csak levegőzni, mégis sok emlék jutott eszébe,  rossz emlékek. Fülébe süvíthetett egy hegedűszó, mely egy régi gyermekkori rossz emléket, vagy egy elmúlt szerelmet juttathatott eszébe. A versben rossz kedvét, nem csak egy rég elmúlt rossz emléknek érzem, hanem egy megszokott, visszatérő fájdalom állhat a háttérbe.

' ... Felkél a nap és elragad az éjjel ... '

Tetszik ez a sor, de pont, hogy számomra ez fejezi ki az időtlenséget, ahogy fel és lemegy a nap, a bánat meg marad. Ahogy telnek az évek, telnek az 'őszek' meg marad és újra előjön.

Talán a vers témája, szomorú, és őszies, mégis számomra olyan meleg. Nemtudom elmondani miért, de tetszik a vers! :-)

Más blogokon olvasgattam, hogy mások mit gondolnak erről a műröl, mert nem akartam annyira lehúzni, mint ahogy gondolom. De például Krisztinél is egy szépen felépített kritikát találtam, melynek lényege az volt, hogy mit ér egy boldog halál egy olyan élet mellett melyben minden féle öröm elkerül minket? És ebben igaza van a blogozóknak. Hiszen ennek az embernek semmi nemvolt fontos, csak a munka, a családdal szinte soha nem törödőtt... soha nem törődött igazán. Én magam el sem tudom képzelni egy életen át valaki mellett, akit nem szeretek, vagy olyanokkal körülvéve magam akikkel nemis szeretek lenni! Borzalmas lehet, és valójában emiatt Ivan Ilijicset okolom. Hiszen ő volt annyira értéktelen, és érdektelen bármiféle érzelem, és életfajta iránt... Számomra ez elképzelhetlen... nem ilyen életre vágyom azt hiszem. Még ha bele is kerülnék, akkor ki is próbálnék lépni. De azt hiszem itt magával az irónikus fazonnal van a gond, nemis a helyzettel. Boldogtalan életet élt, csak dolgozott, és jött a halál. A halál amit az író olyan lassan, és borzalmasan írt le, hogy teljesen kiakadtam a végére...Én megértem, hogy gyötrődés, meg megtisztulás, halál tusa, és eljutni odáig, hogy rájön ki ő, idő kell, de mért ilyen unalmasan kellett leírni? A leírás is elég borzalmas, a történet számomra hihetetlen, hisz én még egy ilyen borzalmas és idegesítő emberrel nem találkoztam! Még az Orr története is jobb! Ez az ember engem úgy felhúzott olvasás közbe, hogy azt elmondani nem lehet. Dűhített, hogy hogy lehet valaki ilyen érdektelen (eztmár imént említettem) és miért hiszi azt hogy azzal, mert emberek között hal meg, és talán a halála szép lesz (vagyis inkább hinni akarja hogy szép lesz) majd megváltozik az a szörnyűség amit az életének neveznénk?

Amikor meghallottam, hogy ezt a művet is el kell olvasni, akkor kicsit féltem tőle. Gondoltam egy tipikus mű Isten szeretetéről, és a kiűzetés történetéről!

De tévedtem! Valójában ez a mű borzalmasan kreatív és fantasztikus! Mennyi fantázia, és milyen kifejezésmód! Azt hiszem ebben az évben ez a kedvenc művem! És valójában miért? Hiszen témája közelít az elcsépelthez, bár félreértés ne essék, nem tartom annak, csak nem vártam ennyire sokat egy ilyen témától. És ez az egy ilyenen van a hangsúly. Hiszen ez elgondolkodtató, meghökkentő és nem tetszés felkeltő téma, hogy is lehetne az emberiség sorsa, és az ember- Isten kapcsolat szórakoztató? De Madáchnak sikerült.

Nagyon sokat gondolkodtam a különböző színeken, az eszméken, és a csalódásokon. Előkerül a szabadság, a pénz, és a hatalom 'szörnye' amelyek a mai emberek életében is délibábok. Üldözzük őket, majd a mienké válnak, és már el is dobnánk mindet. Ádám is sok mindent akart, kereste a tudást, a meghatározást, és a kézzelfoghatóságot minden korban, és minden korban megvolt a saját domináló eszméje, amely kiteljesülése után önmagába fordult át és „elbukott”.

Valójában ez tetszett a legjobban. Ahogy Ádám változott az eszmék által, de mindig megmaradt önmagának, míg Éva mindig más ember lett, nem csak eszméket 'próbált' ki hanem ő tényleg más lett. De a nő és a szépség, az egyensúly, a természet mindig ugyanúgy maradt.

És Lucifer alakja! Na az nálam nagyon bejött! Református iskolába járok, de még is annyira szimpatikus és fontos tényező a műbe! Ő a tagadás, és ő az aki mindent azért tesz hogy elpusztítsa ellenfelének, Istennek a teremtményeit. De ha az emberekről tudja mi a gyengepontjuk, és tudja mivel felajánlja a tudást, felajánlja a lehetőségeket, siettetve az elbukást, akkor ő mégis jobb nálunk. Talán Isten jobb, és talán egyikőjük sem győzött, mivel szerintem, teljes győzelem nem lehetséges. Mivel a jó és a rossz ki egészíti egymást.Az egyik nélkül nincs a másik, Lucifer nem bukott el, ott van, ugyanúgy áskálódik, hiszen a világunk messze áll a tökéletestől. De Isten még mindig jobb, és még mindig támogat. Talán a sok rossz sem elég ahhoz hogy az ember mindig visszatérjen oda ahova tartozik. De győzten szerintem semmiképpen nincs. Maximum Lucifernek volt igaza, abban, hogy ő is istenrangú. Szerintem nagyon közel állnak egymáshoz Istennel. Csak mást akarnak. Ezért egészítik ki egymást.  Ezért nem értettem a Harry Potterbe hogy mért nem élhet addig az egyik amig a másik nem hal meg. Najó ez mellékes. Ettől függetlenül nagyon nagyon tetszik a mű, a kedvencem ebben az évben : -)

A legmegfelelőbb tudásom szerint a Párduc cimű vers Rilke I költői korszakában keletkezett, melyben a költőt szecessziós hatások érik.

A vers egy állatról szól, amely be van zárva, feltételezhetően hosszú ideje, hiszen az egész vers egy egyfajta beletörődést, és fájdalmas elfogadást szimbolizál. Az élőlény, hogy erre a lelki szintre eljusson, hosszú idő kell.

' Szeme a rácsok futásába veszve,

Úgy kimerült, hogy már semmit se lát... '

Közli, hogy a rácsok mozognak, pedig csak az állat, mászkál kimerülten, a lábai viszik, de az agya fel se fogja, mi célja és mi értelme e világon. A rács mindent lefed, nem lát mást, csak ami belül, a ráerőltetett világban, a  belső világban létezik. Járkál, mint egy rab, de sose fog kijutni, ösztönei is eltompultak már, hisz ő természetes, de egy természetellenes világban hogy lehetne ő is az?! Néha- néha fellebben számára a múlt, a külvilág, de ez csak átfutó, már rég nem ismeri a szabadság érzését. Ahogy a költő leírja....

' Ekkor egy kép beszökik, átvillana  feszült tagokon,

és a szívbe és, ott megszűnik... '

... az borzalmasan fájdalmas. Olyan rideg, és olyan remény nélküli. A költő kiválóképpen ábrázolja ezt az emociót. Megfelelési kényszer talán? Egy természetellenes világban? Vagy nem az? Annyi minden lehet. Lehet egy magára erőltetett 'maszk',egy maszk, mely vagy kötelező vagy önön keerült rá, amit néha lerázna, de már annyira rajta van, hogy ez szinte képtelenség, hiszen a társadalom ezt várja el tőle. Mi is sokszor tesszük ezt. Meg akarunk felelni. Mindenkinek, magunknak, a társadalomnak. Korlátokat raknak körénk, és nem merjük őket átlépni. Egy világot erőltetünk magunkra, önkényesen, és a végén lehetetlen a kilépés. Jegyet váltottunk de nincsen return jegy vissza fele. Ennek az állatnak talán nemvolt választása de nekünk embereknek van választásunk , annak kell leünnk akik valójában lenni akarunk. Hiszen az embereknek ez a sorsuk, meg kell találnunk önmagukat, ez a lényeg az életben.

Lelkem feléd száll, szép húgom, hol álmaid születnek,
őszi rozsdafoltok szegik kedvét a hűs reggeleknek,
angyal-pillantásod az ólomszínű ég felé lebben,
oly lágyan, mint szökőkút vize egy ódon, álmos kertben,
és híven, oly híven, miként egy mély sóhajtás röppen
az októberi, bágyadt, halvány égre, csöndben,
s ott végtelen szomorúsággal egyre csak csodálja
miként halkul el a rőtszín lombok vad agóniája,
mit a szúrós barna szél a barázdák közé lökött,
hogy az áldott napsugár ellengjen a holt mező fölött.

Nekem ez a fordítás jobban tetszik. Amit a szöveggyűjteményben taláhatunk az számomra sokkal nehezebben értelmezhető, és ridegebb.

A versre nem mondanám kifejezetten hogy tetszik, mert vagy már ötödszörre olvasom, és még mindig nemértem mit akar pontosan kifejezni vele a költő.

De amit először észreveszek az, az hogy tele van színekkel. Vörös a fehérrel, kék a sárgával és még a barna is meg jelenik a versben. Ezek nagyon tetszenek, mivel  izgalmasabbá, és színesebbé teszik a képet. Ha én verset olvasok, és találok benne tájképeket, vagy leírásokat, én mindig elképzelem azokat csak úgy mint a napsugár jelenségét, vagy egy őszi képet.

Az első részben a hugáról beszél, majd át tér egy nőre, egy régi ismerősre vagy egy rég elmúlt szerelemre. Ezután meg jelenik egy szőkőkút képében, mely a költő lelkét szimbolizálja. Fehér, tiszta, és az ég felé törő, csak úgy mint a nő szeme, ami fel felé néz. Ám a hasonlat, azt is szimbolizálja, hogy ahogy a szökőkút egyre feljebb és feljebb törik, egyszer vége van és a víz visszahull. Örök kudarc? Vagy csak az élet? És ha belegondolunk abba, hogy a víz télen még beis fagy... De szép. És a mi életünk is ilyen, mindig előre törünk, mindig magasabbra próbálunk törni. Az úton sokunk vissza esik, csak úgy mint a vízcseppek, de vannak akik felérnek. Teljesen a csúcsra. Nem az életben, csak az élet egyes területein... És ha felértünk, újra lehullunk, talán minden ami tökéletes volt darabokra hullik, de újra és újra törni kell felfele, miközben annyi szépet és rosszat tapatsztalhat az ember.

Talán a költő nem erre a hasonlatra gondolt, de itt nem verselemzést kell írni ugye, hanem gondolatokat : -)

BESZÉLGETÉS

Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy,
de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap,
s ha visszafut, maró emlékü számadásnak
itt marad ajkamon a keserű iszap.

Ájuló keblemet hiába tapogatja,
barátnőm, a kezed; roncs az, dobogni rest:
szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma.
Megették szivem az állatok; ne keresd.

Palota volt szivem, s a tömeg összeköpdös,
és most itt tombol, öl, iszik és acsarog.
- Tárt kebledről milyen parfőm felhője röpdös!

Lelkek vad ostora, Szépség, te akarod!
Mint ünnep, égsz, ragyogsz: jöjj, óh tűz-szemű zsarnok,
gyújtsd fel a szemetet, mit meghagytak a barmok!

Szabó Lőrinc fordítása

Ha megkérdeznék tőlem mért pont erről a versről írok blogot, akkor nemtudnám megmondani. Egyszerűen csak megfogott, első olvasásra, pedig ez nagyon nagyon ritka nálam.  Nagyon nagyon tetszenek benne a rímek és a kifejezések.

...s ha visszafut, maró emlékü számadásnak
itt marad ajkamon a keserű iszap...

Szerintem a vers egy lélek állapotot, egy fájdalmas lelket ír le egy olyan szempontból melyben már semmi nem tudja felkelteni figyelmét, egy nő sem.

Az emberek többsége örülni tud az életben az apró csodáknak. Sokszor megyek ki ősszel a Cseke- tó partjára és csak nézem az eget, és a hulló sárga és barna faleveleket. De a költőben ezek fájdalmas, kegyetlen emlékeket keltenek. Nem bírja őket elviselni, annyira kihűlt és kiégett.

Megették szivem az állatok; ne keresd...

A nő, aki mellette van ha hozzáér, meg se érinti, hiszen korcs keblének ez semmit se jelent. Bele gondol abba, hogy régen szíve tele volt vágyakkal és reményekkel... palota volt ... de az emberek hideggé és zülötté tették.

Néha úgy érzem, hogy mintha még hinne abban, hogy szíve és lelke felgullyadhat, felgyulladhat és hihet, hihet a nőkben és hihet az életben. Várja hogy fel melegítse egy szép szempár.

Nekem a vers kicsit azt suggalja, hogy vannak reménytelen és vannak reménnyel teli szép idők, van amikor kiégünk, és van amikor senki nem tud hatni ránk, de hinni kell abban, hogy jobbak akarunk lenni.

Sirály? Vadkacsa? Na neee:) Mennyi furcsa szimbólum!

Komolyra fordítva a szót, valójában tök mindegy hogy a mű szimbóluma egy sirály vagy sem, vagy egy köpönyeg, hisz ezektől függetlenül is annyit tanulhatunk belőlük!

Nekem előszőr a szereplők kapcsolatlansága, és a harmóniátlan viszonya verte ki a biztosítékot. Nincs harmónikus szereleme, se teljes anya-fia kapcsolat és ezek rémisztőek. A szereplők nagy részének nem jön össze semmi, van aki nem elég jó, vagy egyszerűen nem tudja megtalálni önmagát. Azt kell látniuk, hogy a másiknak, talán pont a szerelmüknek hogy 'halad a szénája' és ez nem ösztönzi őket, pont, hogy megöli a lelküket belülről. Bármelyik szereplő életútja egy-egy kibontható, tragikus sors. Ismerik egymás kapcsolatait, mindenki részt vesz mindenki életében, mindenki boldogtalan, mindenki vágyakozik, mindenki szeret, és mást szeret, mint aki őt szereti. Az önmegvalósítást a művészi alkotás jelenti, magánéletükben viszont a művészhősök is kudarcot vallanak - a szerelem csak fájdalmak forrása.
És ez olyan  igazságtalan, olyan dühítő, nem értettem, hogy öszöntözhet valakit ilyen szereplők megteremtésére valami. Első benyomásra nem tetszett a mű, kicsit felhúzott pedig pont vissza tudok emlékezni, hogy egy nyugodt nyári napon a strandon fekve olvastam :-). De mint Bení is említette (tán a Köpönyegnél)  én is elolvastam újra belőle sok részt, és teljesen más volt a benyomásom. Egyre jobban tetszennek ezek a művek! Sokszor szoktam bele képzelni magam a regénybe, vagy ráhúzni a mi életünkre. Mert sokszor nem tudom beleképzelni magam abba korba, de ha átgondolom, a mai élet szerint, olyankor sok mindenre rájövök. S ma és akkor mit jelenthetett a sirály?! Elherdált szép javakat, céltalanul való elpusztítást is jellemzhet, vagy gyilkos önmegvalósítást? Szerintem akármennyire is próbálnak a sirályba belelátni páran, én mindig mást látok. Ezért nem kezdek most vitát ;-)

Őszintén bevallva, ez a könyv borzalmasan megnyerte a tetszésem. Nem is tudom pontosan miért, de ebben az évben ez a második kedvenc könyvem.  Különösen tetszett Pongrácz István grófnak a jelleme. Annyira izgalmassá és változatossá teszi a művet vele az író. Mindenen egyes olvasót elgondolkodtat, vajon bolond e egy olyan ember aki, nem szeretett saját korában, a 19. században élni, hanem visszavágyott a 17.-be. Ez tréfásan is felfoghatjuk, de ő olyannyira visszavágyott, hogy nem is vette tudomásul az idő múlását, sem pedig azt, hogy a dolgok megváltoztak körülötte: ő tényleg úgy élt, mint egy igazi várúr a 17. században. S vajon őrült volt e? Nem kezdenék erről újabb és újabb vitákat, mivel irodalomórán már áttárgyaltuk, de ha rá vezetjük a mai világra az emberek furcsaságait és annak következményeit, akkor annyi közös vonást találunk. Gondoljunk csak bele.... Pongrácz úrral mindenki kedves volt, miközben mindenki zakkantnak tartotta, pedig ő csak másvolt. Nem tudta elfogadni az adott kor szabályait,társadalmát, és korlátait. Emiatt neveznénk bolodnak? Butaság, nem bolond volt. Csak voltak bolond  dolgai...És pont ez nyeri meg az olvasó rokonszenvét. A különcsége.

Számomra a másik fontos szereplő Apolka. Gyönyörű fiatal lány, aki bájával, és gyengeségével szimbolizálja az erélyességet, és az őszinteséget. Fontos szerepet játszik a regényben, hisz miután a gróf elveszti őt, belehal. Valójában megváltoztatja Pongárczot hiszen, talál a férfi egy olyan embert akit tökéletesnek tart. Akit a rémes kor nem rontott meg. Azt hiszem a lány megnyugvást, és valamiféle biztonságot is nyújthatott. Apolka talán tökéletes szereplő,  mégis kihasználják (csere) sok esetben, és múltját tekintve is találunk kivetni valót. De talán pont ezért volt hatással a férfira.

Összevetve a mű borzalmasan érdekes, mondanám a cselekmények nemannyira mint a jellemek, de ez hazugság lenne, hiszen a cselekmények realisztikulatlansága teszi a művét még érdekesebbé.

Gondoltam így karácsony táján meg hogy sikerült megcsinálni a blogot beillesztek egy kis kedves történetet :) Olvassátok el ^^,

Karácsonyi Novella

Az utcákon derékig ért a hó. A feldíszített kirakatokból áradó fény ezüstös csillogásba vonta a tájat. Valahonnan sültgesztenye illatot hozott a hűvös esti szél. Az egész várost valami végtelen nyugalom és békesség ülte meg. Ezen az estén senki sem sietett sehova – hisz ez az este karácsony este volt.
A fiú búcsúzásképpen csókot nyomott édesanyja arcára, aztán nyaka köré tekerte a sálát és kilépett az ajtón. A küszöbön túl a lépcsőház sejtelmes sötétje fogadta. Leszaladt az öreg, kopott márványlépcsőkön és kilépett a decemberi éjszakába.
Sietve indult a park felé, hisz ezen az estén még véletlenül sem akart elkésni. ,, Éjfélkor a nagy karácsonyfa alatt.” A fiú nagyon izgatott volt. Kezével óvatosan megtapogatta a zsebében lapuló apró csomagot. Ettől egy kicsit megnyugodott. A csomag egy gyönyörű aranyláncot rejtett, amit csodaszép kövek és vésetek díszítettek.
A fiú az összes pénzét ráköltötte. Ezért vállalt munkát a nyáron, erre tette félre az összes uzsonnapénzét. Mégis nagyon örült, hogy sikerült megvennie, hisz tudta, akinek szánja régóta vágyik egy ilyen nyakláncra.
Messze, a lámpaoszlopokkal szegélyezett utca végén felsejlett a park kerítése. Sok mindent megéltek már a park ősöreg fái. Mesélhettek volna elfeledett szerelmekről, ki nem mondott vallomásokról és olyan dolgokról, melyek erősebbek, mint a vén fák gyökerei, és akkor is meglesznek még, mikor a park már rég eltűnt a történelem viharaiban.
Itt ismerkedtek meg ők is, egy éve egy langyos, holdfényes nyári estén. Jól emlékezett. Éppen hazafelé ballagott, mikor furcsa derengést látott a fák között. Arra irányította lépteit. A fák között kicsiny tisztás bújt meg. A tisztás közepén egy lány ült. A lány festett. A park fényeit festette. A hold halvány sugarai besütöttek a lombok között, és ezüstös csillogásba vonták alakját. Soha olyan szépet nem látott még.
A fiú sóhajtott, majd továbbindult, és arra gondolt, hogy ez életet legcsodálatosabb estéje.

A lány megborzolta Tappancs kutya fejét, mire az vidáman vakkantott kettőt, és ész veszejtve pörögni kezdett a tengelye körül. A lány hangosan nevetett. Aztán mindketten nekiiramodtak, és versenyt futottak a kapuig a hólepte virágoskerten keresztül. Persze megint Tappancs volt a gyorsabb. A lány megpaskolt a derék házőrző hátát, majd kilépett a kapun. Visszapillantva látta, hogy szülei az ablakból figyelik őt. Integetett nekik, mire apu és anyu visszaintegetett, aztán sietve indult el a park felé.
A sarkon túl lelassította lépteit és belenyúlt a zsebébe. Mikor kihúzta, egy kis, bársonybevonatú doboz volt a tenyerében. Felpattintotta a tetejét, és elmélyülten nézegetni kezdte tartalmát. A dobozban egy karóra volt. Pontosan olyan volt, mint amilyet ősszel láttak az órásüzlet kirakatában. Arra is pontosan emlékezett mennyire tetszett a fiúnak ez a furcsa formájú szerkezet. Akkor és ott elhatározta, hogy megveszi neki. Kevesebbet járt fodrászhoz, kevesebb új ruhát vett magának, még a megtakarított pénzéből is kivett valamennyit, de végül megvette. Anyuék azt mondták bolondság, de ő nagyon örült mikor végre a kezében tartotta, mert tudta, hogy örömet fog vele szerezni a fiúnak.
Felnézett az égre, és megkeresett egy csillagot. Azt a csillagot. Az ő csillagukat. Bármilyen távol is sodorta őket az élet, ez a csillag mindig emlékeztette őket egymásra. A lány még nézegette pár pillanatig az aprócska fénypontot, aztán továbbindult, és olyan boldognak érezte magát, mint még soha.

A nagy karácsonyfa a kis tisztás közepén állt. Égbe nyúló ágait sok ezer apró égő és dísz ékesítette.
A parkban egy lélek sem járt ezen a késői órán. A fiú és a lány szinte egyszerre értek a tisztás széléhez. Lépteiket megszaporázva indultak egymás felé. A lány nézte a közeledő fiút, és kimondhatatlanul szerencsésnek érezte magát. Aztán tekintete a fiú foltozott kabátjára siklott, és hirtelen bánni kezdte az egészet. Minek is vette azt a méregdrága órát? A fiú biztos nem tudott olyan drága ajándékot venni neki, és most szégyellni fogja magát emiatt. Lépései egyre lassabbak és bizonytalanabbak lettek. Mintha a sors rossz tréfája lett volna, a fiút is hasonló gondolatok kezdték gyötörni. Hiszen sosem szoktak ilyen nagy ajándékot adni egymásnak. Egy virág, vagy egy bonbon, és a tudat, hogy a másik gondolt rájuk, többet ért minden kincsnél. Erre ő beállít ezzel a méregdrága aranylánccal. A lány biztos valami apró kedvességet talált ki, és most ez az egész biztosan nagyon bántani fogja. Az ő léptei is lelassultak.
Alig pár lépésre voltak egymástól, mikor megálltak. Egymást nézték. Borzasztóan érezték magukat. Mindketten úgy érezték, végleg tönkretették ezt a csodálatos estét. A tisztáson jeges szél söpört végig. A hideg egészen lelkükig hatolt. A fák ágai vadul csapkodtak a szélben. A fiú és a lány csak álltak egymással szemben. Már mindketten arra gondoltak, bár sose ismerték volna meg a másikat. Akkor most nem okoznának neki fájdalmat.
És akkor eleredt a hó. És hatalmas fehér pelyhek ezrei szálltak alá lomhán az égből. A karácsonyfa színes égőinek fénye szivárványszín tündöklésbe vonta a hófüggönyt, és a tisztáson földöntúli ragyogás áradt szét. Pont olyan volt, mint akkor régen. Emlékeke kavarogtak a kövér pelyhek között. Közös örömök, közös csalódások, közös séták közös beszélgetések. Az egymással töltött idő Mindketten a fára néztek, aztán újra egymásra. A fiú mosolygott, a lány szemében pedig ott volt az a furcsa csillogás. Egymáshoz léptek és megcsókolták egymást. Boldog karácsonyt - mondta a fiú. Boldog karácsonyt – válaszolta a lány.
Nem számított már a nyaklánc meg a karóra, csak ők ketten. Azon az estén egymást kapták ajándékba.

A lány a fiút, a fiú a lányt. A Sorstól, Istentől, az Élettől.

Egymástól.

Na végre nekem is sikerült a regisztráció! Mától olvashatjátok a hasznos és kiváncsiság felkeltő blog bejegyzéseimet:)

Addig meg mindenkinek nagyon sok kellemes percet kívánok karácsonyig ^^,