Teljesen kiment ez a mű a fejemből! Pedig annyira tetszett amikor vettük!

Nagyon felkeltette érdeklődésemet az ellentét, amelyet a versben felállít. Leírja azt, amilyen a madár amikor repülhet, amikor azt teheti amit szeret. Szép, kecses, és mindent belát ott fenn. De amikor leér a matrózok fedélzetére, akkor beteg, szonorú, szánalmas, és nevetséges. Viccek tárgyává veszik, nevetnek rajta, csúfolják, cigarettát raknak a szájába. Mert nem ott van ahol szeret lenni, nem ott ahol önmaga lehet, nem abban a helyzetben van ahol kellene lennie. Az egyik még ki is csúfolja, azzal hogy elkezd sántikálni a fedélzeten, és közli, ő is igy repül. De hát, hogy repülhetne így? Vakok ezek a matrózok? Amikor repül, annyira bájos, és annyira kecses.

A költő azt írja, hogy ő is ilyen a földön. Nem értik meg, kicsófolják, pedig ő csak alkotni szeretne. Bús rabnak hívja magát ebben a létben, az elvágyódás jelenik meg sorainak hátterében.

S ránk, emberekre is annyira jellemző ez az állapot, hogy egyes helyzetek nem nekünk valóak, hogy nem oda tartozunk, kicsúfolnak, és bántanak, miközben valamiben tökéletesek vagyunk mégse látják ezt. S hogyan tehetünk ez ellen? Az albatrosz csak annyit tud tenni, hogy felszáll, és új utakra tér. Megmutatva, hogy nem az a szánalmas teremtés ő, aminek gondolják.