A legmegfelelőbb tudásom szerint a Párduc cimű vers Rilke I költői korszakában keletkezett, melyben a költőt szecessziós hatások érik.

A vers egy állatról szól, amely be van zárva, feltételezhetően hosszú ideje, hiszen az egész vers egy egyfajta beletörődést, és fájdalmas elfogadást szimbolizál. Az élőlény, hogy erre a lelki szintre eljusson, hosszú idő kell.

' Szeme a rácsok futásába veszve,

Úgy kimerült, hogy már semmit se lát... '

Közli, hogy a rácsok mozognak, pedig csak az állat, mászkál kimerülten, a lábai viszik, de az agya fel se fogja, mi célja és mi értelme e világon. A rács mindent lefed, nem lát mást, csak ami belül, a ráerőltetett világban, a  belső világban létezik. Járkál, mint egy rab, de sose fog kijutni, ösztönei is eltompultak már, hisz ő természetes, de egy természetellenes világban hogy lehetne ő is az?! Néha- néha fellebben számára a múlt, a külvilág, de ez csak átfutó, már rég nem ismeri a szabadság érzését. Ahogy a költő leírja....

' Ekkor egy kép beszökik, átvillana  feszült tagokon,

és a szívbe és, ott megszűnik... '

... az borzalmasan fájdalmas. Olyan rideg, és olyan remény nélküli. A költő kiválóképpen ábrázolja ezt az emociót. Megfelelési kényszer talán? Egy természetellenes világban? Vagy nem az? Annyi minden lehet. Lehet egy magára erőltetett 'maszk',egy maszk, mely vagy kötelező vagy önön keerült rá, amit néha lerázna, de már annyira rajta van, hogy ez szinte képtelenség, hiszen a társadalom ezt várja el tőle. Mi is sokszor tesszük ezt. Meg akarunk felelni. Mindenkinek, magunknak, a társadalomnak. Korlátokat raknak körénk, és nem merjük őket átlépni. Egy világot erőltetünk magunkra, önkényesen, és a végén lehetetlen a kilépés. Jegyet váltottunk de nincsen return jegy vissza fele. Ennek az állatnak talán nemvolt választása de nekünk embereknek van választásunk , annak kell leünnk akik valójában lenni akarunk. Hiszen az embereknek ez a sorsuk, meg kell találnunk önmagukat, ez a lényeg az életben.