BESZÉLGETÉS

Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy,
de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap,
s ha visszafut, maró emlékü számadásnak
itt marad ajkamon a keserű iszap.

Ájuló keblemet hiába tapogatja,
barátnőm, a kezed; roncs az, dobogni rest:
szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma.
Megették szivem az állatok; ne keresd.

Palota volt szivem, s a tömeg összeköpdös,
és most itt tombol, öl, iszik és acsarog.
- Tárt kebledről milyen parfőm felhője röpdös!

Lelkek vad ostora, Szépség, te akarod!
Mint ünnep, égsz, ragyogsz: jöjj, óh tűz-szemű zsarnok,
gyújtsd fel a szemetet, mit meghagytak a barmok!

Szabó Lőrinc fordítása

Ha megkérdeznék tőlem mért pont erről a versről írok blogot, akkor nemtudnám megmondani. Egyszerűen csak megfogott, első olvasásra, pedig ez nagyon nagyon ritka nálam.  Nagyon nagyon tetszenek benne a rímek és a kifejezések.

...s ha visszafut, maró emlékü számadásnak
itt marad ajkamon a keserű iszap...

Szerintem a vers egy lélek állapotot, egy fájdalmas lelket ír le egy olyan szempontból melyben már semmi nem tudja felkelteni figyelmét, egy nő sem.

Az emberek többsége örülni tud az életben az apró csodáknak. Sokszor megyek ki ősszel a Cseke- tó partjára és csak nézem az eget, és a hulló sárga és barna faleveleket. De a költőben ezek fájdalmas, kegyetlen emlékeket keltenek. Nem bírja őket elviselni, annyira kihűlt és kiégett.

Megették szivem az állatok; ne keresd...

A nő, aki mellette van ha hozzáér, meg se érinti, hiszen korcs keblének ez semmit se jelent. Bele gondol abba, hogy régen szíve tele volt vágyakkal és reményekkel... palota volt ... de az emberek hideggé és zülötté tették.

Néha úgy érzem, hogy mintha még hinne abban, hogy szíve és lelke felgullyadhat, felgyulladhat és hihet, hihet a nőkben és hihet az életben. Várja hogy fel melegítse egy szép szempár.

Nekem a vers kicsit azt suggalja, hogy vannak reménytelen és vannak reménnyel teli szép idők, van amikor kiégünk, és van amikor senki nem tud hatni ránk, de hinni kell abban, hogy jobbak akarunk lenni.