Messze szálló
bús gitárszó
hangja zeng,
peng a zord ősz
gyászos és bősz
hangszere.

Én félhalott
árnyék vagyok
s csak nézem,
elém hogy száll
elmúlt sok száz
emlékem.

Felkél a nap
és elragad
az éjjel,
s mint hullt levél
elszállok én
a széllel.

Én találtam egy ilyen verziót, ami nekem sokkal jobban tetszik a szöveggyűjteményesnél.

Sokáig gondolkodtam mit írjak erről a versről, hiszen azon kívűl, hogy a rímek tetszenek, és maga az egész vers olyan bájos, más nem jutott konkrétan eszembe. Nagymamám mindig aztmondta, hogy ha valamiről kell beszélned, és hirtelen nem tudod mit mondj, akkor beszélj az emlékeidről a dologgal kapcsolatban, vagy csak mond el ami legelőször eszedbe jut. Hát megfogadom. Első elolvasásra, nekem a vers, egy őszi délutánt ír le. Elképzelem, ahogy a költő ül egy kis kertben, úgy október tájt, és nézi a lassan sárgába öltöző tájat. Még egy két madár csiripel, és még vannak zöld növények, de már kezd rideg lenni a táj. Talán a költő, nem is verset írni ment ki, csak levegőzni, mégis sok emlék jutott eszébe,  rossz emlékek. Fülébe süvíthetett egy hegedűszó, mely egy régi gyermekkori rossz emléket, vagy egy elmúlt szerelmet juttathatott eszébe. A versben rossz kedvét, nem csak egy rég elmúlt rossz emléknek érzem, hanem egy megszokott, visszatérő fájdalom állhat a háttérbe.

' ... Felkél a nap és elragad az éjjel ... '

Tetszik ez a sor, de pont, hogy számomra ez fejezi ki az időtlenséget, ahogy fel és lemegy a nap, a bánat meg marad. Ahogy telnek az évek, telnek az 'őszek' meg marad és újra előjön.

Talán a vers témája, szomorú, és őszies, mégis számomra olyan meleg. Nemtudom elmondani miért, de tetszik a vers! :-)