Más blogokon olvasgattam, hogy mások mit gondolnak erről a műröl, mert nem akartam annyira lehúzni, mint ahogy gondolom. De például Krisztinél is egy szépen felépített kritikát találtam, melynek lényege az volt, hogy mit ér egy boldog halál egy olyan élet mellett melyben minden féle öröm elkerül minket? És ebben igaza van a blogozóknak. Hiszen ennek az embernek semmi nemvolt fontos, csak a munka, a családdal szinte soha nem törödőtt... soha nem törődött igazán. Én magam el sem tudom képzelni egy életen át valaki mellett, akit nem szeretek, vagy olyanokkal körülvéve magam akikkel nemis szeretek lenni! Borzalmas lehet, és valójában emiatt Ivan Ilijicset okolom. Hiszen ő volt annyira értéktelen, és érdektelen bármiféle érzelem, és életfajta iránt... Számomra ez elképzelhetlen... nem ilyen életre vágyom azt hiszem. Még ha bele is kerülnék, akkor ki is próbálnék lépni. De azt hiszem itt magával az irónikus fazonnal van a gond, nemis a helyzettel. Boldogtalan életet élt, csak dolgozott, és jött a halál. A halál amit az író olyan lassan, és borzalmasan írt le, hogy teljesen kiakadtam a végére...Én megértem, hogy gyötrődés, meg megtisztulás, halál tusa, és eljutni odáig, hogy rájön ki ő, idő kell, de mért ilyen unalmasan kellett leírni? A leírás is elég borzalmas, a történet számomra hihetetlen, hisz én még egy ilyen borzalmas és idegesítő emberrel nem találkoztam! Még az Orr története is jobb! Ez az ember engem úgy felhúzott olvasás közbe, hogy azt elmondani nem lehet. Dűhített, hogy hogy lehet valaki ilyen érdektelen (eztmár imént említettem) és miért hiszi azt hogy azzal, mert emberek között hal meg, és talán a halála szép lesz (vagyis inkább hinni akarja hogy szép lesz) majd megváltozik az a szörnyűség amit az életének neveznénk?