Egykor, ha jól emlékszem, az életem ünnepély volt, amelyen kitárult minden szív, és kiömlött minden bor.
Egy este a térdemre ültettem a Szépséget. - És keserűnek találtam. - És szidalmaztam.
Fölfegyverkeztem az igazság ellen.
Menekültem. Ó, boszorkányok, ó, nyomor, ó, gyűlölet, rátok volt bízva az én kincsem!
Eljutottam addig, hogy szellememben szétfújtam minden emberi reménységet. Minden örömre a vadállat nesztelen ugrásával vetettem rá magam, hogy megfojtsam. A pribékeket hívtam, hogy puskáik agyát marjam pusztulóban. A borzalmakat hívtam, hogy megfojtsanak homokkal, vérrel. A balsors volt az istenem. Elnyújtóztam a sárban. A bűn levegőjén szárogattam magamat. Jó tréfákat csináltam az őrülettel.
S a tavasz elhozta nékem az idióta rém-kacaját.
Ekkor, legeslegvégül, mikor már a pusztulás szélén álltam, arra gondoltam, hogy meg kell keresnem a régi ünnepély kulcsát, ott talán visszanyerném étvágyamat.
Az irgalom ez a kulcs. - Ez az ötlet bizonyítja, hogy csak álmodoztam.
"Hiéna maradsz..." stb., kiált a démon, aki engem oly kedves álmokkal koszorúzott. "Minden vágyadnak, önzésednek és minden bűneidnek a halál legyen a díja."
Ó, ez sok volt nekem: - Kérlek, kedves Sátán, ne nézz rám oly bosszúsan! - és közben néhány kis megkésett hitványság -, hisz te szereted, ha az íróban nincs meg a leíró és oktató tehetség - kitépem neked ezt a néhány ocsmány lapot a noteszomból, egy elkárhozottnak a noteszából.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Valójában, Rimbaudtól a 'Részeg hajó' nem tett bennem mély benyomást, legalábbis annyit nem, hogy blogot írjhak róla, szóval inkább kutakodtam más művei után, és megtaláltam ezt. Nagyon tetszett. Ezért gondoltam erről írok akkor egy blogot: )
Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi fogott meg benne. Azt hiszem, az ahogy leírja azt a bizonyos állapotot melyben elveszítette az irányítást, a 'kulcsot' az életéhez. Leírja, hogy egykor tökéletes volt minden az életében, vagy legalábbis nem tartotta fontosnak a sok dorbézolás melett. (:D) De később minden változott. Menekült, mindenféle emberi reményt és érzelmet megölt magában. Bármilyen öröm támadt az életében, azt természetével megfolytotta. Az emberekkel nem tudott kialakítani kapcsolatokat, hiszen az már jelentett volna valamit. Balsors járta át életének mindennapjait, bűnnökkel fűszerezve... bár ezt nem igazán értem, hiszen ahol megemlíti ezt, ott szerintem a nőkre, és az alkoholra gondol, viszont életének ez előtti szakaszást is jellemezte az efféle életmód. Sár tengerként jellemzi a saját életét, ami azért elég nagy önismerésre utal, hiszen mi emberek mindig javítani próbálunk a helyzetünkön, szédítjük saját magunkat, csak ne lássuk milyenek vagyunk valójában. Azt hiszem számára ez az időszak valami olyasmi lehetett, mintha nem is élt volna. De amikor már a szakadék szélén állt, rájött változtatni kell, és próbálta meg keresni a régi életének a kapujának a kulcsát. A mű a Sátánnal folytatott párbeszéddel fejeződik be. Úgy érzem, hogy ez a saját lelkében zajlódó tusa, mely arról szól, hogy jobb ember legyen e és térjen vissza, vagy ne mert még az esélyt se érdemli meg egy jobb életre? Bennünk is sokszor felmerülnek ilyen kérdések, hogy mi elég jók vagyunk e erre és arra, vagy hogy szabad és akarjuk e? De ha már felmerül bennünk az, hogy talán nem vagyunk elég jók valamire, vagy hogy már nincs több esélyünk, akkor biztos nem lehetünk rossz emberek. Viszont a rossz relatív... talán Rimbaud rossznak érezte magát, de a művei pont emiatt annyira brilliánsak.
