“Mit bánom én, ha utcasarkokrongya,
De elkísérjen egész a síromba”

Léda és Ady. Botrány, intrika, vágyak, tiszta szappanopera. De szerelmükért, kapcsolatukért mindig kiállt a költő, hiszen amikor a külvilág szidalmazta őket, ő dacosan írt egy visszajelzést, egy visszajelző verset, ami még botrányosabb volt mint a kapcsolatuk.

Bár ha elgondolkozunk, hogy a férfi akivel együtt vagyunk, úgy véd meg minket, hogy lehetünk utcasarokrongyok, csak haláláig tartsunk ki mellette, tök önzetlen. Főleg, hogy azért kellünk, hogy öregedjen meg egyedül. Kicsit önző dolog, de hát szerelmükön szerintem már senki nem lepődik meg. Már nincs min meglepődni.

A Lédával a bálban, nekem iszonyatosan tetszik. A költőben a dac, a gyerekes kis kivagyokiság, és szerelmük taszítása, és vonzása feledhetetlenné teszi a művet.

A Léda versekben a szerelem érzése szerintem nem boldogság, hanem sokkal inkább a soha be nem teljesülés. A szerelem minden mozzanata tragikusan sötét, elválás, taszítás, és egymásra találás.

Lehet butácskán fog hangozni,de amikor fiatalok vagyunk, és az életen gondolkozunk, sokaknak előjön, ez a herceg fehér lovon dolog, de minden embernek eszébe jut, egy olyan fajta sötét szerelem mint ez. Nem mondom, hogy legyen ennyire rémisztő, hogy táncuktól sírva dideregve rebbenjenek szét a párok, de egy olyasfajta, amikor van egy rész a szívedbe, ami szinte megtudná folytani a másikat, és ami még fontosabb, a megbotránkoztatás, az azért is csak dolog. Amikor van a világ, és van a pár, és az minden körülötte lévőt lebomlaszt, és elpusztít. A helyzet által, pedig teljesen egymásra hangolva, és mégis szeretetben.

Furcsa állapot. Asszem maradok inkább a szőke herceg fehér lovonos storynál :-) !