Nem tudom, hogy szabad e úgy kezdeni egyvers elemzést, vagy egy blogot, hogy ez  a VERS BORZALMAS... de hát tényleg az:/

A vers maga egy álmodott világot tár elénk, amiről a végén ki derül, hogy nemis annyira egy álom, hanem inkább egy világkép. A monoton felsorolások, na meg az ismétlések, és gondolatritmusok azok még borzalmassabbá teszik a verset. De egy valamivel nem értek egyet, a világot feketének találja, és mindent ami benne van. Leírja a borzalmakat, pár darab igét használva amik mégjobban, a tehetetlenséget, az örökkévalóságot fejezik ki. De ha az egész annyira borzalmas, akkor szerintem a sok ellentéttel, és a sok fekete szó ismétlését nem kellett volna ennyire erőltetni. A végén már nevetséges, és idegesítő a sok fekete, lehet nyomatékosítani, de ekkora mértékben???!! Valahogy elveszti a vers a mondanivalóját számomra, pedig az, ahogy túr mélyebbre és mélyebbre, keresve a fekete nélküliséget, ( a jóságot? ) nagyon tetszik. A végén pedig kiderül, hogy akárhogy hatol mélyre és tér vissza a kezdetekhez minden sötét, ezáltal pedig felismerve azt, hogy akármilyen kívűl a világ, akármennyi a pompa, akármennyit ad a szemnek a csillogás árnya, attól még minden velejéig romlott.  S talán ma is így van... Adunk a szemnek, adjuk a pompát a csillogást. Tettetjük a boldogságot, a szépséget, a tökéletességet, miközbe a falak mögött ott rohad a sok szenny amit próbálunk elzárni...