Meg akarlak tartani

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

Igaz, hogy nem vettük órán ezt a verset, de mivel Ady szerelmes költészete közel áll a szívemhez, így kötelező erről is írnom. Amennyire be tudom határolni, szerintem ez egy Léda vers, még pedig a vége felé lévő (mármint kapcsolatuk vége felé keletkezhetett).

A vers egy fajta ellentétre épül szerintem. A beteljesült szerelem kínjai, és a vágyak, az elrohanás, de közben maradás áll egymással szemben. Szerelmük nem teljesen igaz, és nem teljesen boldog, hiszen a vágyak sokkal teljesebbek mint maga a kapcsolat. Emlékeket idéz fel, azt mondja, engedje el, és maradjon meg az elméjébe a nő, aki szereti őt. Meg akarja tartani, de mégis elengedi.  Azt érzem, hogy fél a végén a vágyak teljesen megölik azt a keveset ami is van , és nem akar a rosszra emlékezni. De ki ilyen ostoba? Feladni valakit, vagy valamit félve attól mit hoz a jövő?! Gyávaság....

Őrjít ez a valóság, ez a nagy beteljesülés.... Tiszta kész ez a szerelem. Komolyan... És még mi mondjuk, hogy milyen nehéz a fiúkkal. Az próbálta volna meg Ady Endrével: )