Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Ez a vers első olvasásra belopta magát a szívembe, csak úgy mint Babits Mihály személye, és mondanivalója. Nemmondom hogy Adynak nem voltak jó kis versei, de azért nálam Babits Mihály jobban viszi a pálmát. :)
A vers mondanivalója egyszerű. Álmokból lehet e élni? Boldoggá tehetnek e minket ábrándos képzetek boldogságról, emlékekről, elvesztett értékekről?
Nem. Ahogy a vers is kifejezi a gyöngyös takaró metaforával, ami teljes mértékben kifejezi a problémát, ugyanúgy van az életben is. Talán pillatnyilag ad egy kis meleget, és talán egy kis időre újra boldogok lehetünk, és hihetünk,bízhatunk,és remélhetünk de egy lyukas takaró sosem fog igazi meleget adni... Talán jó dolog illúziókba ringatnunk magunkat, hogy lehetünk valakik, hogy megtaláljuk a boldogságot, megtaláljuk az életünk célját anélkül, hogy küzdenénk érte. De harc nélkül senki nem ért el még semmit,és nem is fog soha. Meg kell küzdenünk érte, megfosztva magunkat az állandó képzelgésektől. Képzetektől, melyeket annyira tökéletesnek látunk, jelenünket annyira kicsinyesnek és semmitmondónak vélve a múltunk mellett. Az illúziók veszélyesek. Nincsenek hibáik.....
Sokszor azon veszem észre magam, hogy olyan képzetekbe feledkezek bele, olyan emlékekbe menekülök, amikbe nem szabadna. Valahogy könnyű mondani, de nehéz megtenni. Ha csak álmodunk és csak reméljük a dolgokat, akkor közbe elfelejtünk élni. Pedig nem szabad. Nem álmodnunk kéne az életünk, hanem élnünk az álmaink....
A vers szerint, a kulcs nem a hitben és a tudásban keresednő. Mindenkinek megkell találni azt a dolgot, ami életében előszőr, nem menekülésre készteti, nem arra sarkallja, hogy képzetekbe éljen, hanem életében először megtalálja azt a dolgot, ami maradásra készteti.
